Madách Imre

A gyermekgyilkos

Zúg a téli éj hideg szele,
Míg előtte száraz lomb szalad,
Itt-ott baljóslásu csillagok,
Mint aludt vércseppek állanak.
A mocsáros parton fűzfaerdő
Nyujtja égnek száraz ágait,
Mint könyörgő esdő karjait
És az ágak oly tompán csörögnek,
Mint a csontváz karjai. Felettek
A gyöngébb ágacskák megzokognak,
Mint didergő árva gyermekek,
Rájok éles zuz pereg - -
Rémes éj - oh rémes éj! -
És ki az ki ottan tántorog
Pongyolában haloványan?
Elszórt barna hajzat leng utána,
Mint gyászos palást vagy rémkiséret.
Üldözik tán kósza szellemek,
Avégett tekint szét oly ijedve,
Forgó szemmel jobbra, balra
És takarja el fülét, hogy
Rémes daljukat ne hallja?! - -
Im karján csecsemőt visz, a csecsemő sír
S elhal a sírás éji viharban;
Roskad a nő, vérzik a lába
A kavics élén. - -
"Óh hideg, úgy-e, az éj gyermekem!
Majd melegebb nyoszolyát vet anyád,
Hogy ne nevessen bélyegedért,
Melyet már születés nyoma rád,
Az erényes ember." - -
Most megáll és ás, ás görnyedezve
Izgatástól reszkető karokkal;
Nő a kis gödör, felreppen a por
Felhőként az éji viharral.
S hogy kinéz a hold hegyek mögűl,
A nő felsikoltva összedűl
S kérdi újra hogy felvánszorog:
Nincsen-é kilesve a titok?
Majd gödörbe fekteti fiát,
Csókot nyom sirója homlokára,
És a könyű, melyet ejt reája,
Mint gyémántcsepp megfagy hirtelen.
"Hah! - kiált a nő - ki szól velem,
Vagy te dobbantál meg csak, szivem?
Nincs körűlem áruló tanu;
Néma fák, vad bokrok és kövek,
Úgy mint az erényes emberek,
Kárörömmel el nem vesztenek.
Óh ne zokogj, ne zokogj gyerekem!
Hisz te a célra jutottál,
Melyhez a hosszú életen át,
Kín s nyomorúság közt jut az ember.
Nem juta néked ugyis örökűl
Földi szerencse és becsület,
Szolga levél, hogy rád süte a nap
És a nyomor, bűn jegyesed."
S gyermekére hantot hány legott,
Halkabb lesz a sírás, mígnem elhal,
A nő felkacag vad borzalommal,
És a kín szobrává változott. -
"Elhallgattál hát, kicsinyem,
Óh te megáldnál, jól tudom, engem,
Mert hogy a szégyent s annyi keservet
Véled e kisded hantba temettem!
Jó neked ott lent, ottan is érzed
Ami reád még jó jöhetett:
A napnak melegét, levegőjét
A szabad égnek.
Vad bokor áll őrt majd porodon,
S míg lent édesen álmodozol,
Meg sem is érzed, hogyha megtapod
A hideg tél és erényes ember.
Őket átkozd, az erényeseket
Kik kigyófajzatként sima nyelvvel
Csábítják a gyönge nőt el,
S hogyha enged a szerelemnek,
Mit szivébe Isten önte,
Kéjhölgy - s ronda fattyu gyermek
Hő szerelme bús gyümölcse.
S ajtaján ha kérnek enyhet,
Gúnymosolygó büszke arccal
Alamizsnát vetnek eléjök.
Isten, Isten verd meg őket! - -
Néked jó itt lent gyermekem -
Óh de én, de én, ki szégyenemmel
Az anyaszívet nem temetém el,
Mit tegyek én?
Fel! biró elébe tört kebellel,
Öljenek el az erényesek! - -
Hadd nyugodjam. gyermekemnél én is,
S ők reszkessenek!" - - -