Madách Imre

A honvéd

Szemben áll egymással két előörs,
Itt honvéd, ott császár katonája,
És sokáig nyugtalan harcvággyal,
Bár szó nélkül néznek át egymásra.

"Hej pajtás! így szól a német végre,
Hát miért is kötekedtek vélünk?
Nézz magadra, amilyen zömök vagy,
Mi itt túl, oly falatokkal élünk.

Látszik rajtad hét sovány esztendő,
Nem volt eső, amidőn születtél,
És ruhádon, mint cigány hálóján,
Úgy dudolhat csak keresztűl a szél.

Nézz meg engem, ez már termet és szín,
Nézd ruhámnak ékes csillogását,
Vágd el azt a fegyvert, mely agyonnyom,
Melyhez nem tudsz, és jóllakni jőjj át!"

"Ejnye, sógor! termetem kicsinyled?"
Mond a honvéd. "Láttam én nem egyszer
Kis golyót, mely a nagy Góliátot
Jól ellátta utolsó kenettel.

Rút a külsőm és rongyos ruhám is,
Ép azért nincs rajtok mit kiméljek;
Mig te a szép mezt s piros pofádat
A harcban fogod kimélni, félek" -

És a német kezd fennen kacagni,
"Tudod-é - mond - mennyi katonája
Van császáromnak? Ládd, mint amennyi
Szem köles fér egy igaz vékába."

"Ez kevés, mond a honvéd kevélyen,
Nem soká tart az három kakasnak,
S a kakasok, akik felemésztik,
Mind a hárman táborunkban vannak."

Folytatnák még tán a párbeszédet,
Ámde a dob vígan kezd peregni,
Szól az ágyú, fegyverek csörögnek,
És jő a szél zászlókat emelni.

S a széllel jő honvédek vezére,
Harcvágy ég naptól barnított arcán,
És midőn szól, apa is, vezér is,
Tréfásan szól, és mégis mogorván.

"Fiaim - mond - úgy-e bár éheztek
Rút idő van, szállás is elkelne,
Ott a város, ott mindent találunk,
Hogyha az ellenség nem lesz benne.

S nem lesz benne, amikor akarjuk.
Hát előre! aki a puskával
Nem tud bánni, az fordítsa azt meg,
És parasztosan csak az agyával."

Úgy tett - A városba bétörének
Fut a német. Ordít a nép: "Éljen!"
A honvéd pihegve és üldözve
Mosolyog, s köszöntve mondja: "éhen".