Madách Imre

A könnyek

Három cseppet külde Isten
Égből a szegény világra.
Ez legyen szivünknek, úgymond,
Minden kínja, boldogsága.
És az első csepp lehullott
Lánykeblén virágfüzérre
S lett belőle tünde harmat,
Lett belőle lány könyűje.
Éltető az s felderítő,
Enyhe hervadó virágnak,
Édes, kínos gyöngye ez szűnk
Vágy- s reménydús korszakának.
S hogyha lánykönny hull az arcra,
Szebben fejlenek virági;
Hogyha lány sír, bánatából
Is menyország mosolyog ki. -
És a másik csepp lehullott
Edzett férfinak keblére,
Szirtet ért ott és lepattant
Eltarolt mezőre esve.
S férfikönnyé lett legottan,
Lett legottan jégviharrá,
Mely csak akkor oszlik el, ha
A mezőket verte tarrá.
Férfikönnyé, mely a keblet
Meghasítja, hogyha csordúl,
S visszafoly a szívbe, ott hogy
Elrejtőzzék drága titkúl. -
S ím lehull a végső csepp is
Bujdosó hazafi fejére;
Száraz ágnak nem kell harmat
És tovább hull a tengerbe.
Ottan nyugszik a fenéken,
Híven óvja őt a tenger,
Híven óvja honfi keble,
Egynek tartván életével.
Csak ha fergeteg a tengert
S vész a szent hont felkeverte,
Akkor jő fel napvilágra
Honfiszív és tenger gyöngye.