Madách Imre

A rab család

Reng a tengeren ezüst hab
Csendes nyári éjszakán,
S mormogó dallal törik meg,
Rejtélyes tündéri ének,
A part tarka kavicsán.

Fent az éj ezüst rózsája,
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.

Tengerparti pálmafák közt
Sugár tornyu büszke vár, -
Kúpja csillog, dús arannyal,
Tűkörsíma a márványfal,
Benne tán az éden vár.

Tenger habján úsz a gálya
A hajós nép zajg, örűl,
S rejtélyes szellem beszélget
Nyugodalmat és szerelmet
Fent az árbocok körűl.

Óh, de a hajó gyomrában
Láncra verve ifjú s lány,
Velök a vén ősz családfő;
"Elhagyál tehát, teremtő!"
Mond, s felhő van homlokán.

"Ládd, ládd itt van a szerail már
S ablakán mi lant az, hajh?"
Mond a lány. Testvérid dalja,
Rabságukban meggyalázva
Isten s honhoz szent sohaj!

"Hát az milyen tompa jajszó,
Mond az ifjú, lánc vagy kard?"
Bajtársidnak cseng bilincse,
Rajtok a harc nem segíte,
S szolgaságuk tartva tart.

"Ott meg zsákot dobnak vízbe!
Mond a lány, óh rettegek!"
A vén nem való dologra,
Istenét meg nem tagadta
Az, kit ott megöltenek.

Nézzetek csak vissza-vissza,
Hogy kigyult a láthatár.
Kis falunknak szentegyháza.
Legalább meg nem gyalázza
Hamvát a hitetlen már.

Néznek, néznek elmerülve
Gondolatban, szótalan,
A vén gondol Istenére,
A leányka szerelmére
És az ifju - harcba van.

"Nem gyalázza meg hamvában!"
Mond mindhárom s összenéz;
Értik egymást. A vén áldást
Ad, a lány csókot, nem bír mást
S tőrt szorít az ifjú kéz. - -

A vár hárem ablakában
A rab-hölgy még énekel;
Dalja fentszáll és a darvak
Tőle messze elmaradnak,
Mert Istent s hont üdvezel.

S három csillagot lát esni
A tengerbe zajtalan,
"Isten, mond, könyörülj rajtok!"
Aztán búsan néz utánok
S elfelejti csakhamar.

A szeraljnak híre, fénye
Változatlan máig él.
Habsírján a kis családnak,
Elpusztult helyén falvának,
Nyom nélkül sír el a szél.

Fent az ég ezüst rózsája,
Lent lángképe a vizen,
Fent dalos daruk repűlnek,
Lent az illatos szellőnek
Szárnya suttog csendesen.