Madách Imre

A rab költő

A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér.
Berzsenyi

Borongva csendben áll
A várfenéki űr,
Álmatlan éjjelén
Az agg Bretizla ül.

Magasztos homlokán
Szent öntudatja él,
S kihólt szivébe még
A hon imája kél.

Körötte néma csend,
Fölötte vígalom,
A kényúr terme áll
Az elnyomott honon.

Bretizla arcain
Egy dalja könnye áll,
Ki keble harcmezőn
Rémesre nem talál.

Kiérzve szent ügyét
Oly büszke, mint a sas,
És honja gyászhelyén
Sírhont magának ás.

Megrázza üstökét,
Körül, körültekint,
S a rémes éjen át
Reménysugár nem int.

Eltördezett a lant
Bretizla ódalán,
Nem száll a gondolat
Magasra hangzatán,

Megvetve börtönét
És szűk korlátait,
Megvetve szolganép
Ledörgő átkait.

Keblembe rejtelek
Magasztos indulat
Bimbód e föld fagyán
Virágra nem fakad,

Nem zengem én a jog
Természetes szavát,
Mely fényvirágra hoz
Egy boldogabb hazát.

Nem zengek síri dalt
A bajnokok felett,
Nem érti korcs fiú
Mártíri fényeket.

De jőni, jőni fog
A hajnal élete,
Piros derűt hozand
A népek Istene.

De jőni, jőni kell
Mit esdnek annyian,
S előjeled borong
A néma éjszakán.

S ha hangom elrezeg
E puszta csarnokon,
A szellem élni fog
Dicső sugárokon.

És áldni fog, ki érz,
És érzni mindki fog,
Mert egy világ regén
A vaskor elrobog.

Siromnak ormain
Hazám oltára lesz,
S a véres áldozat
Ormára fényt szerez.

Bretizla évekig
Eltűrte börtönét,
Nyugottan élte át
Kínsújtott életét.

Dacolt a kőkebel,
S szerette mord lakát,
Mert öntudat csak ott
Deritheté agyát.

Álmában üdvre lelt
A kába képzelet,
Egyszerre élte ő
A kettes életet.

Álmába fénysugár
Virítta a hazát,
Keblébe zárt nejét
Szerette magzatát.

Föllelte üdveit,
Az elraboltakat,
Feledte bájokon
A földi átkokat.

S most hogy kiszenvedett
Az ébredő kebel,
Még őrzi álmait
A síri gyász lepel.

Ő boldog és nevén
Sugára oly dicső,
Porára béke hát,
A jog martírja ő.