Madách Imre

A rab, virágaihoz

Hogyha jő a tél, és azt hiszed már,
Elfelejtett tán az Isten is,
S a haláltusában megmeredt szív
Semmit nem fél és semmit se hisz,

Akkor jő kelet mosolygó lánya,
A tavasz tündére s hoz vigaszt,
Börtönömnek néma üregében
Oh, mi édes kéjjel érzem azt.

Őszi lombja voltam már a létnek,
Kebléhez szorított a halál,
S életes virágot hozva, íme,
Jött a nemtő, s az te, nő, valál.

Itten álltok, kedves kis virágim,
A szabadság- s napnak gyermeki,
Én is az vagyok, s együtt fogunk most
E börtönben búsan tengeni.

Hatalomszó tart lezárva engem,
S titeket mért sujta gyönge nő?
Oh, amaz, hogy kínozzon, gyötörjön,
S édes enyhet küldni tette ő.

Hoztok is ti enyhet, szép virágim,
Illatoztok s meghaltok bele,
Mint a lélek, mely másoknak élve
Nyugton tűr, akármi végzete.

Oh, ne sajnáljátok hát a kertet,
Melyben lepke s lágy szellő ölelt,
S hogy nem ékesítitek színárral
A legszebb és legnemesb kebelt!

Im, minthogyha tündérszó beszélne
Lombotokból, én megértelek.
Tudjátok ti, szentebb hívatás az
Mindezeknél, mely van véletek.

Itten álltok, kedves kis virágim,
És anyátok megkeres, a nap,
Melegebben néz be börtönömbe,
S mosolyán e szív is boldogabb.

Nézz be, nézz be, éltem csillagzatja!
Tőled jő minden, mi jó, mi szép,
És előled bűn, vakság, enyészet
Megrettenve gyászos éjbe lép.

Nézz be, nézz be, lelkem csillagzatja,
Hol te nem vagy, Isten sincsen ott,
Csak virágimról ne csókoljad le,
Mely rajtok függ, azt a harmatot!

E cseppen megosztozunk, virágim,
S a sugáron is megosztozunk,
Minden ez, de a legkedvesebb is,
Amit még az élettől birunk.

E kicsiny csepp hoz hírt, hogy virág nem
Hervad árván, harmat élteti,
E kicsiny csepp hoz hírt, hogy keservünk
Harmatát szintúgy még megleli.

A sugár meg nagynak vallja Istent,
Sorsunkat felhő borítsa bár;
S hogyha éj van, épp, mivelhogy éj van,
Minden szív bizton hajnalra vár.