Madách Imre

A száműzött s a kivándorlott

Messze, messze, zúgó tengerparton
Áll ősz Mikes Kelemen magában,
Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt,
Mankó mostan elaggott markában.

Túlélé bajtársit egytől-egyig,
Idegen honban hogy eltemesse,
Mindent túlélt, hont és dicsőséget,
Csak reményét el nem feledhette.

Néz sóvárgva a kék messzeségbe,
A felhő, mely szép honán vonult el,
Nem hoz-é számára hű köszöntést,
Nem vidítja-é győzelmi hírrel?

Vagy csak ismét, mint halál követje,
Barnán zúg el s részvétlen felette,
Mintha mondaná, hogy szent ügyével
Bajnokát is a hon elfeledte.

Néz sokáig búsan elmerülve,
Míg szeméből könny gördül vasára,
S megpendűl a vérszokott barát is,
Mintha fájdalmában felkiáltna.

"Hej apám! rosszúl mehet világod,
Hogyha sírsz míg a kezedben vas van,
Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!"
Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.

"Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded,
Nincsen-é elég bú tenhazádban?
Nincsen-é ott tiprott népszabadság,
Melyért vívhatsz megszentelt csatában?

Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem,
Hogy virúl-e még a hősi nemzet,
Jött-e már a megváltásnak napja,
Vagy csak újra, s ismét újra szenved.

Mert habár kiűze kebeléből
S megtagadta is kegyét fiától,
Nem tilthatta el hogy véle sírjak,
Nem vehette el részem bajából." -

"Hej apám! jobb lenne sírba menned,
Mint figyelni vészterhes szavamra,
Új kín jő a réginek helyébe
Új gyalázat folyvást a magyarra.

Sír és börtön vár minden jobb kebelre,
Kóborló lett a magyar honában,
Csőcselék nép hoz törvényt a földnek,
Mely mienk lett százéves csatában.

S hogyha tenni nem bír, legalább csak
Keseregni látnám a magyart még,
Látnám, hogy lelkében a harag dúl,
S szebb jövő felé még vágyódás ég.

Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő,
Mintha a járomba termett volna,
Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot
Fészket rakni idegen hazába."

"Óh vigyázz, vigyázz, ifjú, szavadra!
Meg ne átkozd könnyelműn hazádat",
Mond a bajnok, s most örömkönnyű az,
Mely szeméből fényesen kiárad.

"Mondod új kín jő még szakadatlan,
Új csúfság mindennap a magyarra,
Ettől én nem féltem, ifju lelke
Amit a sors rámért, elbirandja.

Melytől a por gyáva férge elvész,
A csapás a ménnek új erőt ad,
Nem teszik báránnyá az oroszlánt
Vas kalitka és durva erőszak.

Attól félnék, hogyha kegymosolygás
Andalító bája esnék rája,
Csábos ének, gyönge rózsaláncok
Vonnak álmot a hős oroszlánra.

Mondod, hogy nem kesereg a nemzet,
Nem sír sértett asszonyok módjára,
Némán tűr. - Hála Istennek érte,
Büszke lehetek hát még hazámra.

Mert ne hidd, e csend hogy elfásúlás.
Sík a tenger, hogyha fergeteg kél,
Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet
S nagy jövőhöz még elég erő él.

S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz,
Addig volt-e csak kedves, míg tápot,
Tündérálmot szívtál emlőéből?
Most kell, most a tartozást lerónod.

Vissza, vissza, karjaid erősek,
Ifjú élet lüktet ereidben,
S hazádnak szüksége lehet még
Minden gyermekére a jövőben.

Villámsujtott, megfosztott fa a hon,
Gyéren állnak rajta a zöld ágak,
Ezredéves viharos éltében
Legerősbjei mind széthullának.

S a nehány is ott hagyná-e törzsét
Elszakadva legjobb erejével?
Vissza, vissza kell tavasznak jönni,
S törzsén várja azt mindenik ág el.

A hűtlenre többé élet nem jő,
Elhervadtan szél üzendi messze,
Mely törzsén függ, az reményen függ még,
S megfosztottságát ne szégyenelje."