Madách Imre

A világ baja

Szép volna szép világod, Isten,
Csak egy hibája rontja meg,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások mindent felejtenek.

Belépünk a fényes terembe
Urat fogunk mutatni ott
S előnkbe lép hitelezőnk, ki
Feledni, óh jaj, nem szokott.

Megyünk élvezni a tavasznak
Ezer hangú zöld édenét
S kisértetűl az elhagyott lány
Könyezve velünk szembe lép.

Megyünk a dícsvágy súlyos utján,
S vetélytársunk előnkbe áll;
Rég forralt bosszú terve utat,
Hogy megmarhasson, most talál.

De kérjünk balviszonyba esve
Védenctől hálaérzetet,
Ámulva látjuk, hogy biz ő már
Réges régente elfeledt.

Menjünk kisírni bánatunkat
A kedveshez - hisz rá bizánk
Üdvünket - ah, most nem fogadhat,
Várjunk mig sor kerül reánk.

Vagy a dicsvágy sikamlós útján
Gondoljuk, óv a jó barát,
Tán óvna is, de meg nem ismer,
Nem ösmeri csak önmagát.

Ha a hitelező, megunt lány,
Vetélytárs úgy felejtene,
Mint védencünk, mint jó barátunk,
Mint szűnk imádott kedvese;

Ha jó barát, védenc, ha kedves
Emlékben oly hűn tartana,
Mint a hitelező, megunt lány,
Vetélytárs nem felejt soha;

Szép volna szép világod, Isten!
S legszebb az lenne, úgy hiszem,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások felednek hirtelen.