Madách Imre

A zászló-őr

Zúg az ostrom, dűl a bástya
Mind előre, feltarthatlan.
Gáttörő folyamként zúdúl
A honvéd, - míg a falon van.

Jobbra-balra hullnak társi,
Sok, mely elfolyt a szentelt vér.
Retteg minden, hogy kegyelmet,
Nem is oszt az, aki nem kér.

Nincs már mentség, nincs erő, mely
A győzelmet feltarthassa;
S kétségbeejtő és halálos
A vesztőknek gondolatja.

Elviharzott a sötét nap,
Győztes zászló leng a bástyán,
Szerte zeng győzelmi ének,
S mért szól mégis oly mogorván.

Némán jár a zászló mellett
Halvány arccal annak őre,
Melle vérzik, búsan eszmél
Hányat vittek temetőre. - -

S amint eszmél, amint vérzik,
A zajatlan éjszakában
Embert vél mozogni látni
Oldalvást egy csatornában.

Két alak jő most elébe,
Éhenholtan, kétségbesve
Kulcsolt kézzel térdre hullnak
Ily kérelmes szókat ejtve:

"Óh kegyelmezz, óh kegyelmezz,
Sorsunkat kezedbe rakjuk,
Rejtezénk, de az éhséget
Már tovább el nem bírhatjuk."

S a honvéd legott elfordul,
Hogy ne lásson térden embert,
Kezd nagy mérgesen beszélni,
És keres, keres, tán fegyvert:

"Hát igy kelletett-e, úgymond,
Szedte-vette gyáva népe
Nyomorognotok, nem bízva
A magyar nagylelkűségbe!"

S a tarisznyából e szóra
Feltálalja, amije van,
Ellenének, s zászlójánál
Fel-le jár némán, nyugodtan.