Madách Imre

Az alföldön

Óh szép alföld, tárt s rejtélyes könyv te,
Ős mytussa a magyar nemzetnek!
Felhő vagy te, néped a villámlás,
Melyek egymásért együtt születnek.

Tárd ki kebled egyszer még előttem,
Lássak lányt, szépet mint délibábod,
Férfiút, ki oly szilaj, mint a mén,
Mely bejárja végig a pusztákot.

Halljak dalt, merészet mint magas sas,
Melynek árnya leng a síkságon le,
Andalítót, mint a nádasoknak
Lágy szellőtől suttogott zenéje.

Érezzem pusztáid végtelenjét
Melyen büszkébb lelkünk szárnyalása,
Melyben önbecsérzetünk növekszik
S a természet karját frígyre tárja.

Nyisd meg nékem vendégszeretettel
Nádfedésű halászgulibádat,
Bibliás szent egyszerűségében
Hadd töltsem le e nehány órámat. -

Sajka ring a part bozót füzében
Susogó nádtenger leng körűle,
A halászlak feltárt ajtajánál
Tűz lobog fel, fényes füst felette.

Illatos gyepágyon elterülve
Ül körűl a kis család hallgatva,
S elmereng soká a csillagokban,
Pásztortűzben gazdag éjszakára.

Míg egy csonka ifjú a családból,
Kezd beszélni s hősies regéje
Kezd beszélni nagyszerű napokról,
Melyeket sírjokba elkisére.

"Nem pásztortűz ége akkor itten,
Nem legeltek csendes marhanyájak,
Tábor volt e puszta őrtüzekkel
Csillogó s körül hősök tanyáztak.

Pásztorsíp helyett dobok peregtek
S ösztökéjét a suhanc eldobta,
Mintha hívta volna tündér szózat,
Árván hagyta az ekét magára.

Elhagyá honn kedvesét is, és ez
Szökevényét táborban kereste,
Nem hogy visszahívja, búcsúcsókját
Hozta el csak, melyet az felejte.

Látta a falunak vén harangja,
Hogy legjobbjai mind elhagyák már
És szavára senki sem figyelmez,
Mert Isten most véráldozatot vár.

Ott hagyá tornyát és ágyúvá lett,
Állt mellette hű harangozója,
S híveit miként templomba szokta,
Most bömbölve hívta szent csatára.

Óh, ha láttad, láttad volna, gyermek,
A honvédet víg dalt énekelve
Nézni a halál hideg arcába
És rohanni véres győzelemre.

Óh, ha láttad, láttad volna, gyermek
A huszárt mint lakodalmi népet,
Kardját cifraságnak vélted volna
És az mégis vészt, halált terjesztett.

Vagy ha láttad volna füstfellegben
Menydörgő ágyúknak villanását,
Míg a háromszín zászló ragyogva
Mint szivárvány törte a borút át.

Tudnád, milyen kéj fogott el akkor,
Hogyha végre a táborba szálltunk,
Békötöztük vérző sebeinket
Megtörültük füsttől barna arcunk.

Ott sütköztek hős vezéreink is,
Nem tűrtek előbbvalót a harcban
Ámde a tűznél csak bajtársakká,
Egyenlőekké váltak mindnyájan.

Gyakran éhezénk, fagyos eső vert
S éneklénk - vezérink ott valának
Szenvedtek velünk, kik kiskoruktól
Ültek bíborán dús uraságnak.

Keblükről levették az érdemjelt
S feltűzék a rongyos atillára;
Szemeikben könyű és mosoly volt
Fordítván az egészet tréfára.

Mind elmúlt az buborék módjára.
Mért maradtam én meg sírásónak?"
Hallgatott az ifjú és egész kör
Gondolá folytatását szavának.

Míg a gyermek, kit előbb szólított
Felsohajtva szólt: "Óh bátya, mondd meg
Volt-e még huszár s honvéd, nem voltak
Ennyi fényes csillaga az éjnek?

Én azt tartom eggyel akkor is több
Lesz ha tested, bátya, sírba mégyen.
És ha Isten úgy akarja, mint én,
Egykor véled ragyogok az égen."

Elhamvadt lassúdan a kicsiny tűz,
A család betért a gulibába;
Nyugszik minden, még csak a serdűlő
Gyermek méláz a gyepen magába.

Halvány hold ezüstös súgáránál
A harctérnek sírjai kinyilnak
S a haragvó hősök széltűl űzött
Tűzlidércek képében futkosnak.

A sík puszta száz pásztortüzével,
Mint táborhely újólag feléled.
S a vad ménes földrázó futását
Tarthatni huszárok seregének.

Harci dal a nádasnak zenéje,
Míg a messze felvonúló felhő
Viharon jő, harci paripáján
S meg-megbődül villámot lövellő.

Szól az ágyú, ütközetre fel, fel,
Tombol a mén, ég a gyermek arca;
Érzi, érzi, hogy seb vérzik mellén
S haldokolva hull a harcpiacra.

Szellő játszik izzadt homlokával
S hős szellemnek érzi illetését.
A szellő virágot hajt reája
S kedvesének érzi ölelését.

Megnyugodva dűl a sír ölébe
S néz még egyszer társi seregére,
Végső erejével int utánok
Búcsuzásul és kiált: "Előre!"

S ím e szóra álmából feléled,
A nap felkelt, szivárvány az égen,
Messze fénylő ragyogással játszik
Délibáb a megfrissült vidéken.

"Hála Isten, hogy még ezt megértem,
Győztünk, győztünk! mond a feleszmélő,
Ott lobog fel a háromszín zászló,
Ottan csillámlik a szuronyerdő."

Ám de amint sebhelyéhez kapna
Érzi melle ép, hogy álmodott csak,
Felkél és egyhangú nyúgalomban
Áll előtte képe a pusztának.

Hej, de a szellem, mely leng felette,
Nem vesz el, míg áll az ősi puszta!
S meg-megjő, hogy tündér ujjal szőjjön
Egy-egy álmot a puszták fiára.