Madách Imre

Az angyal utja

"Szállj le hivem, szállj le Gábor angyal,
Nézd körűl egy kissé a világot,
Hogy dicsérik-e kellően hatalmam
S mit lelsz többet, bút vagy boldogságot

Mond az Úr, hallgatja Gábor angyal,
És az égnek ajtaja kitárúl,
Gyors felhőn útjára tér a hírnök.
Lássuk, mit lát égi pályájárúl?

Végtelen tenger terűl előtte,
Ámbár veszteg, örökös mozgásban,
Ámbár egyenlő, egyhangú mindég,
Mégis mindég új minden habjában.

Szörnyű a mély, csillogó szemekkel,
Száz rém űl ott, martalékra várva,
S minden kis csepp, száz kis teremtésnek
Mindensége és boldog világa.

Száll az angyal s szelletét megérzi
A mély szörnye rémes agyarával,
És megérzi a kis csepp lakója,
S föltódúl mind háládó imával.

Csak az ember dacol Istenével
S a habok közt önhitten vitorláz,
És nem érzi Gábor angyal szárnyát,
Melyről harmatoz le égi áldás.

S ím megszólal a vész harsonája,
Fölzavarva bőg a tenger mélye,
A hajó inogva kezd recsegni,
Verve éles szirtek ellenébe.

"Isten! Isten!" ordít a hajós nép,
Gábor angyal mosolyog feléjek;
A vész elhal, a hírnök tovább száll,
Büszke szárnyán útas fellegének.

Ér országot, egykoron virúlót,
Égbe meredeztek fel gulái;
Szolganép véres verejtékével
Önhitt gőgnek áldozott munkái.

Palotái márványtól ragyogtak,
Óriás faj épitette tán fel,
Síremléki a halált kacagva
Harcra keltek ezered évekkel.

Messze terjedt a király hatalma,
Mert volt néki próbált harci népe,
És kegyelmet avagy átkot küldött,
Mint Isten, száz nemzetnek fejére.

"Elveszének a népek s királyok,
Nevöket is régen elfeledték,
Palotáik, büszke síremlékik
Sárga porban, romban fekszenek rég."

Szól az angyal s a vadon királya,
Az oroszlán és a karcsu zerge
Látják őt és érzik, a pusztának
Ők, s a puszta nékik van teremtve.

S érzi szárnya hűsítő szelét a
Beduín is, vándor sátorában
S tisztább hálát küld föl Istenéhez,
Mint hajdanta kelt a palotában.

Száll az angyal s lát két büszke tábort,
Harcra készen, vért vágyó szemekkel,
Lát megettök falvakat leégve,
És mezőt, mit harci mén tiport el.

S mindkét tábor zászlaján lát írást:
"Szent ügyünk s győzelmet Istenünk ád."
Köztök áll az angyal s egy sereg sem
Érzi szárnya büszke csattogását.

"Itt nincs szent ügy, itten nincsen Isten."
Mond az angyal és búsan tovább száll,
Mígnem röptét csakhamar feltartja
Lomb árnyékban, csörgő kis forrásnál.

Sebesültet ápol ott a lányka,
Hála ég a kór bajnok szemében.
Gábor áldást hint le és ez írrá
Lesz a sebben, üdv a lány szivében.

És az angyal messze Indiákhoz,
Szent myrtusnak kérkedő honába,
Hegyeket lát templomúl bevésve,
Egy-egy szikla az istenség szobra.

A bálvány egy-egy szeme mesés kincs,
Dús oltárán ember, állat vérzik,
S hol van a nép, mely térdre boruljon?
Hol van a pap, aki itt áldozik?

Elveszett mind a bálvány nevével,
Istennek nem tölt mindebben kedve,
Kígyó fészkel a templom boltjában,
Az oltárt meg vad haraszt felverte.

S a gór bálvány lábához ragasztva,
Mint kis fecskefészek, szűk gunyhó áll,
Dús kenyérfa árnyékozza azt be,
Méltóbb szentély a véres oltárnál.

Pária-családé a kicsiny lak;
Benne gyermek egy kutyát kötözget.
"Drága bajtárs, csak nyugton feküdjél,
Értem nyert sebed majd csak behegged."

Hálásan néz a fiúra az eb,
E hű társ, ki éden kertéből már
Számüzött apánkat elkisérte
S oldalánál bú s szerencse közt jár.

Megnyugodva száll el Gábor angyal,
Látja, Istent itten is dicsérik,
S romló művén dőre embereknek
Egyszerű szent íge magva érik.

Ér legottan a jégnek honába,
Szürke égről halvány nap néz ott le,
Küzdve él csak minden, nincs virága
A mezőnek, a fának gyümölcse.

Féléves éj, melyben nem világol
Más, mint éjszak fénye és hideg hó.
A jégmedve ott kushad magában,
Jégtáblával úsz a tengeri ló.

Gyéren száll fel itt-ott egy madárka,
Felveretve a jég-ropogástól.
"Hogy vagytok?" mond a hírnök hozzájok,
"Hála a nagy Istennek, igen jól.

Olyan csendes, olyan szép világunk!"
Mondanak az állatok egy hanggal.
S Gábor angyal egy szirtnek tövében
Kis gunyhót fedez fel bámulattal.

Amint benéz, lát tűznek körében
Melegedni boldog kis családot;
Gyermek játszik, hölgyek sürgölődnek,
Nyugszik a férj, mert előbb halászott.

Szentirást olvas föl egy családfő,
Elvonultan űl egy szerető pár.
Mindnyájok közt, mint mosolygó szellem,
A szegénység s megelégedés jár.

Gábor angyal néz, csak néz, sokáig,
Míg eszébe jő, hogy égbe szálljon,
S nem kincset visz, csak nehány virágszált,
Jehovának amit bemutasson.