Madách Imre

Az anya gyermeke sírján

Fejemre hulltanak
Ezernyi átkaid
Nagy ég! s lerombolád
Éltem virágait.

Törött hajó vagyok
Az élet tengerén,
Keblem kihalt, rideg,
Miként elhamvadt szén.

Hazátlanná tevél:
Elvetted férjemet:
Tüzláng harácsává
Tevéd értékemet.

Haragra bőszitéd
Szülőim ellenem,
S nincs már, ki sohajtná:
"Jőjj szűmre gyermekem."

Ki velem érezzen,
Ki nyujtsa védkarát,
Ki szánja sorsomat,
Nincs részvevő barát.

De bár így sujtának
Ezernyi átkaid:
Elgyőzte dult szivem
Felfogni villámaid.

Mert adtad vígaszul
Mennyednek angyalát:
Egy szende gyermeket
Szerelmem zálogát.

Kinek kökényszemén,
Bibor-hullám ajkán,
Selyem hajszálain,
Fejér márvány nyakán:

Feltünni szemléltem
Szép multam hajnalát,
Felejtve sérveim -
Felejtve szűm baját.

S először amidőn
Rebegte: "jó anyám!"
Elbájolt énmagam
Mennyekbe álmodám.

S midőn a serdülőt
Hevülni szemléltem,
Ha mondám: "tiszteljed
Hazádat gyermekem!

Szeresd, mint második
Anyádat: védd ügyét
Dicsőitsd hü fiját,
S téritsd meg ellenét!"

Hol itt a földi kincs,
Mely minden fényivel
Fölérne a szülő
Szentült érzelmivel.

S mind e gyönyört, üdvöt
Most sirporond fedi
S szűm felbőszült kinok
Kányája tépdeli.

Fejemre hulltanak
Ezernyi átkaid,
Isten! s lerombolád
Éltem virágait!