Madách Imre

Az előörs

Mint viharnak, mely mindent lerombol,
Messze földre elhallik zugása:
Úgy a honvédtábort megelőzte
Hírnevének büszke szárnyalása.

Eljutott a Kárpátok aljáig
S fenyves rejtekében felkereste
A tornyos kastélyt, hol ősz Berenddel
Barna lánya, szép Piroska éle.

Olykor-olykor vendég jött a házhoz
S estve lángjánál a kandallónak
Mondott a honvédről hős regéket,
Melyek oly fellengzőek, csodásak,

Milyenek csak ős mesékben élnek.
Agg Berendnek arca fölpiroslott,
Feltekintett rozsdaett kardjára
S még egyszer megifiodni vágyott.

Míg Piroska földrehajtott fejjel
Hallgatott és borzadott magában,
Mily szivetlen, vad lehet a honvéd,
Dúló villám a sorsnak karában. -

S im a szomszéd völgyben nagy-véletlen,
Mint vihar, honvédtábor jelen meg,
S a seregnek hírhedett vezére
Lesz vendége az öreg Berendnek.

Hol van nő, kiváncsiság kit nem bánt?
Érezé ezt szép Piroska is jól,
Látni vágyta a rettentő tábort,
Melynek félt már híre hallatától.

Ellopózott erdei ösvényen
A szomszéd hegy legmagasb csúcsára,
Onnan, gondolá, a harci képet
Kényelemmel majd végig belátja.

A hegynek csúcsán előörs állott,
"Állj! ki vagy?" kiált a barna lányra,
Fölsikojt ez, és alélva roskad
Szőke tisztnek fölfogó karára.

Szörnyü képek népesítik álmát,
Durva arcok vérfestett kezekkel,
Nem meré szemét soká kinyitni,
Érezé, hogy kínosan mint vész el.

Végre eszmélt, ott feküdt gyepágyon,
Mintha anyakéz ápolta volna,
Oldalánál védszellemként a tiszt
Térden állt, szelíden mosolyogva.

Oly csengő, oly biztató volt a hang,
Mellyel szólt az ébredő leányhoz,
És a kard is mint fényes játékszer,
Úgy simult csak karcsú derekához;

Hogy Piroska csakhamar megnyerte
Önbizalmát, elbeszélve híven
Sétáját, és a szó szót igényelt,
Mígnem elmerültek a beszédben.

Mit mondtak, mit nem, minek leírnom,
Tán magok sem tudták a beszédet,
Ámde a beszédből szíveikben,
Mint az illatos virágból, méz lett.

S búcsuzásul homlokán a lánynak
Félig orzott s mégis édes csók ég,
S a tiszt mellén erdei nefelejts,
Minden érdemjelnél kedvesebb ék.

Mily eszméket forralt szép Piroska
A magányos ösvényen hazáig! -
"Honvéd volt ez? óh nem így néz az ki,
Aki mint oroszlán úgy csatázik.

Az én ifjam szende bús arcával
Hogy tudhatna vétni ellenének?
Istenem csak baj ne érje ottan; -
Ily szemek nem ölnek, csak szeretnek!"

Eközben tornyos lakába ére
S édes titkul tartá meg kalandját,
Bár gyakorta mintha vétkes lenne,
Áruló pír, véletlen futá át.

Ősz Berend együtt ült a vezérrel,
Kit nehéz gond vad haragja bántott,
Míg parancsosztó szavát hallgatva
Ifjú honvéd katonásan állt ott.

"Melyet mondtam, az előörs rögtön
Induland a vészes hegyszorosnak,
S ottan áll a végső emberig, míg
Holnap sergeim általvonulnak.

Hogyha mégis súlyosb lenne a baj,
Mint a hősi elszántság szivökben,
Kérjenek segélyt!" mond gúnyos hangon
S a honvéd eltávozik sötéten.

Mily kinzó kétség, minő előörs,
Csak nem ifjam, gondolá Piroska,
Véle ily veszélyben mit tennének?
Kérdezné, és mégis néma szája.

Éjen át harclárma, ágyúdörgés,
Fegyvervillám tölté a vidéket,
Megzavarva, melyet a leányka
Álmodott, a tündér édes képet.

Bércek ormán a hajnal piroslik,
Útra készen áll a hős vezér már,
Ősz Berend egyetlen gyermekével
Búcsút mondva a ház kapuján áll.

S ím futár jön vérző, füstös arccal,
Ajkán sóhaj, győzelem szemében.
"Mit jelent az éji harci lárma?"
"Túlerő kerített meg véletlen.

Hogy lőhessünk, még előbb szuronnyal
Kellett ágyuinkat visszavenni,
Hogy mozdulhassunk, mely elnyomott majd,
Az ellenség közt kellett rést törni.

Kapitányunk vitt zászlót előre,
S a vak éjben útat az jelölt csak,
Kapitányunk kardja tisztított rést,
Melyen bátraink aztán haladtak.

Hangja volt a kürt, melytől megértők,
Merre menjen aki győz, avagy hal;
S győztünk, a megritkult ellentábor
Elfutott a legvadabb futással.

Összeszámolók magunkat s láttuk,
Ellenünk hogy ép jókor futott el,
Mert különben nem marad közűlünk,
Aki jőjjön győzelmünk hirével."

Szép Piroska némán hallja mindezt,
Borzalomtól halványúl arcája,
Gondolván, ez volt egyik közűlök,
Kiknek hírét hordja a hír szárnya.

Milyen lehetett e szörnyü férfi,
Akinek kő nőtt helyén szivének;
Hej, az én ifjam felől tudom jól
Legfeljebb csak bús lányok beszélnek.

"Hát miért nem küldtetek segélyért?"
A honvéd mosolyg rá keserűen.
"Mert hogy nem volt súlyosabb még a baj,
Mint a bátorság volt szemeinkben.

"S mért nem hozza tiszted a jelentést?"
"Egy tévedt golyó találta szíven.
S már alig suttogta: Semmi baj nincs
E ponton, vezéremnek jelentem."

Csendesség lőn a kicsinyke körben
S hallik súlyos léptek dobogása,
Bajnokok ravatalon halottat
Hoznak, elvett zászlókba takarva.

A vezér felhajtja a sírleplet,
Szőke ifjú tiszt szunnyad alatta;
Mellén két virág, a szerelemnek
Nefelejtse s a hír vérrózsája.

Ősz Berend könnyet törűl s letérdel,
A vezér kardjához kap haraggal,
A lány nem sír, és boszút nem érez,
Ő csak földre roskad egy sohajjal.