Madách Imre

Az első halott*

Ifju volt a föld, és bútalan még,
Mint szű, melynek első lángja most ég,
S kedvesétől még nem éle válva;
Mert nem jött még a halál világra.
S mert hogy ember még nagyon kevés élt,
Boldogság tölté el az egész tért,
S Isten is mulatni járt körébe
Sokszor, és nagy angyalhad kisérte.
Két szomszédos ormon áll az oltár,
Mindkettőről égbe áldozat száll;
Ábel és Kain állanak fölötte,
Az hódolva, ez meg elmélkedve.
A magasból Jehova lenézett,
S hogy megérté, mindenik mit érzett,
A hivőre jó kedvvel mosolyga,
Kétkedő Kain mennykőtől lesujtva
DűI a földre oltárában egyben,
Míg feleszmél és föláll sötéten:
"Óh vagy-é tökélyeknek te telje,
Sóhajunk trónod miért keresse?!
Aki első testvér emberek közt
Véded ezt, a másikát hogy üldözd?
Vétettem talán ha elmélkedtem,
Mért hagyál hát lélekkel születnem?
Jó ha elhagysz, én is elfeledlek,
E köszöntést ime kedvesednek!" -
S fölragadva egy égő hasábot,
Vad haraggal testvérére vágott.
Fekszik Ábel oltár zsámolyánál,
Oldalánál Kain borongva ott áll
S míg csorogva foly testvére vére,
Kárhozat száll a gyilkos szivére.
"Kelj fel, kelj fel - úgymond - jó fivérem!
Szörnyü kebled e nyugalma nékem.
Üss te is, tűröm habár hiába,
Mert ez is csak annak a munkája,
Aki most is tart talán lekötve,
Hogy ne jőjj békétlen e kebelre!"
Ámde Ábel ott némán hever csak,
Kain lelkében rémeszmék fakadnak!
Végignéz a nevető világon
És borzadva áll meg a halálon.
"Hátha, hátha a halál ez lenne,
Testvérvérben íme megszületve?!
Hogy míg éri a végetlenet vég,
Minden élet csak neki szülessék!
Óh de nem, nem - arca ily szelíd-e,
Nyugalom von-é mosolyt fölébe?
Úgy meghalni jó, s csupán az érzi
Kínjait, ki a holtat tuléli." -
S im Zenő jő, lassan lépve, halkan,
Kedves Ábelére így találván,
Friss füzért tesz halvány homlokára,
Hajtva gyönge szelletet reája.
"Illik-é ez, mond a nő szeliden,
Igy aludnod óh te feledékeny?!
Délen a nap, s hölgyed és az oltár
Gondjaidra mind haszontalan vár!
Majd lakolsz, de hogy bajod ne essék,
Addig is virasszon női hűség!
Ah, hisz úgyis jól tudom, ha álmod
Édes, akkor nődnek arca áll ott!"
Kain sötéten néz Ábel nejére, -
Mint kigyóhoz, úgy kap a szivébe.
Fut lakatlan, messze pusztaságra
S a halál zúg mindenütt utána.
Ül Zenő Ábelnek oldalánál,
Várva várja: vajh ha ébred-é már.
A nap elhúny, a nap újra felkél,
S benne új hit, benne új remény él.
Jő a tél hideg hó fátyolával -
Oly rokon szép gyászolónk bájával.
Égre néz és megnyugodva mondja:
"Óh, e rút időt csak átaludja!
Majd ha a természet újraéled,
Vele hívem is mosolygva ébred".
S jő tavasz, ragyogva néz le a nap.
Tarka lepke száll Ábel sírjához csak
És Zenő mosolyg, könnyes szemekkel,
Ámde várni, várni mégsem ún el.

Fagylaló ész, férfi vizsga keble
Volt, mely az embert sírjába tette,
Érző szív és nő hívő szavára
Szállott lelkünk örökös honába.

* Genezis IV. 3-11