Madách Imre

Csak el, csak el!

Csak el, csak el az emberek köréből,
Ki a szabadba - búcsunkat ne lássa
Hideg kiváncsiság - hisz életünkből
Úgyis legtöbb fogy vesztegetve másra!

E néhány percet éljük hát magunknak,
S az őszi est velünk mosolyg, velünk sír -
Az emberek más baján csak mulatnak,
Megérteni csakis rokonérzés bír.

Nézd lány, mi tiszta, nézd, mi csendes az est,
Mint hogyha a nyár végbucsúkat intne,
Aztán hideg lesz, ily múló varázst fest
Ez a búcsú is, lányka, életemre.

Ládd, hogy csillámlik a deres mezőség
S itt-ott feledve még egy kis virág áll,
Ha látod, hogy mosolygok mostan is még,
Az ragyogó dér, az csak ily virágszál.

Ellebben, s megmarad az árva élet,
Óh jaj, miért ismertem nála jobbat!
Ez megkettőzteté a veszteséget, -
Szerelmes lelked ígéret-országát.

Nézd, hogy megcsendesült a szós patakcsa!
Hajdan virágok néztek tűkörébe,
Talán halálhírrel vagyon beírva
A rajta úszó sárga falevélke.

Nekünk írá-e a természet aztat?
Nem, nem, remény int, látod, a magasból,
Sejtéstől űzve szállanak a darvak
S bizton regélnek már az új tavaszról.

A rétet szivárványháló borítja,
Fent szellő játszik tünde fonalakkal.
Talán az égből nyúlnak így alá, hogy
Földünket összekössék szebb honukkal.

De a szivárvány futva fut előlünk
S deres füvet hagy csak bús lépteinknek,
A fényes szálakat nem vonja földünk,
S ki tudja, merre, újra ellebegnek. -

Óh lány! szerelmünk is ha ily ezüstszál,
Ilyen szivárvány a kopár mezőn csak,
Mely égből szállt le, megbüvöl, de elszáll,
Mert nem való e föld rideg porának!