Madách Imre

Egy eladó leányhoz

Szép lányok sorában voltál a legisszebb,
Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb,
És midőn mélyében arcom festve láttam,
Hittem, ott vagyok már mennyek országában,
Kebled érzeményi mostan fejledeznek,
Védük ifjúságod, s a világ szelének
Még nem érezhették fagylaló hatását.
Tisztán látom benned Isten gondolatját,
Nem kell, csak kezedbe a liljomnak szála
És szentnek állítlak a szentelt oltárra.
Hát még amint lelked versenyezve szálla
Vélem túl a földön a tündérvilágba,
Hittem, most lelék már lelkemnek párjára,
Hittem, nem leszek már a világ árvája,
S mint Isten házában, lelkem úgy reszketett,
Amint lábaidhoz tettem szerelmemet,
Hogy nem lészen-é az megbántó ajándék
Kebled oltárán, hol olyan tiszta láng ég.
Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna,
Hogy tükör előtt volt minden bétanulva
És kit úgy imádtam, szűm ez ideálja
Nem más, mint egy csínos eladó leányka.
Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek,
Ami nékem szentség, tárgya élceiknek.
És te vélek együtt mosolyogsz és múlatsz,
Rólam is, ha úgy jő, élceket szikráztatsz.
Hej, hiába, a jó kalmár kedvére tesz
Mindennek, ki tudja, komolyan melyik vesz.

Óh, mivel vagy jobb, mondd, mondd, a kéjleánynál?
Csábít, mint te, ő is, s mint te, jó vevőt vár -
Egyitek sem adhat mennyet, csak selyemből,
Rózsátok csinált, nem nő fel szívetekből.
Hogyha mosolyogtok, nézitek, jól áll-e,
Hogyha sírtok, a könny megszámolva foly le,
S hogyha egykoron majd halni hív a végzet,
Akkor is csábító alakot, helyt néztek.
Óh, nem féltek-é, hogy a nagy Isten megver,
Ilyen vásárt ütni legszentebb tüzével.
Rongy csecsebecsékért, egynehány forintért
Vagy főkötőt várva, mint legisnagyobb bért. --
Így lesüllyedt hát az éneklett nőszellem,
Hogy nemesb életcél már előtte nincsen?
Úgy a férfi mégis, mégis jobb a nőnél
Mert ha már hazud, hát büszkébb díjat is kér.
Ah, de mit beszélek? - adhatsz még te üdvet,
Oly természetes vagy, csak jól zárd be szűdet!
Mit tesz az, nejévé hogy azért levél csak,
Mert esetleg éppen nem jövének jobbak? -
Küzdő szenvedélyek és lélekrokonság
Mind elcsépelt szalma, dőre fecsegés csak.
Őrült vagy költő, ki azzal tépelődik,
Szíve megszakad - és mosolygva nézik.
Boldog férjed egykor hóhalmára dűlve
Szívveréseidnek kéjében merűlve
Távolról sem sejti: amik benne vannak,
Kényelem, szabadság - s arca hiányzik csak.