Madách Imre

Egy leánykához

Ah, látom, látom, hogy szeretsz, leányka,
Kit annyian megcsaltak, kedveled.
Jaj istenem, be jól esik e sugár,
Midőn az éj már majdnem eltemet.

De óh, a bú már úgy benőtt szivembe,
Hogy a boldogság fájva illeti,
Mint a szemet, mely mély börtönben sínle,
A jótékony nap fényes színei.

Inkább ne is szeress tehát, leányka,
Oly szent ajándok az a szerelem,
Midőn először ránk mosolygja az ég,
Hogy nem való az már többé nekem.

Te felkelő nap, én meg alkonyúló,
Te fejlő rózsa, én már hervatag,
Előtted egy világ nyíl dús reményben,
Engem reményim rég elhagytanak.

Miért dobnád sírokra koszorúdat?
Én sírfüzért adhatnék csak neked;
Nyugodjál hát meg, szebb jövőt derít rád,
Hidd el, leány, bizonnyal végzeted.

Száz új remény, száz új tárgy lép elődbe,
S emlékem elhalványul közte majd,
De szent marad. Ah, adj kezet e frigyre,
S szelíd mosoly váltandja fel a jajt.

Nálam meg arcod, mint bús életemnek
Utolsó fényes képe megmarad,
És álmaimnak tárgyát képezendi,
Ha majd a sírnak hantja rámszakad.