Madách Imre

Egy menyasszony sírján

Hogy tudtál épen most meghalni, lány,
Mi üdvöt adhat Isten még neked,
A szép világért, melyet itt hamar
Hervadni hagytál, sírhantod felett;
S mely mint bimbó csak egy sugárra várt,
Hogy feltárhassa, amit méhe zárt.

Mi édesebb, mint ily reményvilág,
Az égnek is talán félüdve az,
Hogy sejtelem. S a nyárnak kincsenél
Ezért vonzóbb a biztató tavasz
És mégis lányka boldog vagy hiszem,
Hogy most fekhettél sírba csendesen.

Midőn Isten legszebbet gondola,
Akkor teremte jó kedvvel leányt,
S a lány oly tiszta még, hogy arcain
Ragyogni látunk mennyei korányt.
Nincs földi gond, nincs számoló világ,
Előtte csak csók, csak dal és virág.

De mint a lepke híme szárnyait,
Letörli sorsa az igézetet
A nő arcáról, s űl rá házi gond,
Meghült szivébe emberismeret,
S ha visszagondol, hogy minő vala,
Szemébe könny gyül, feltör sóhaja.

Te élvezéd mind éltünkben mi jó,
Csók közt alkottál fellegvárakat,
Bírtál imádott vőlegényt, kiről
Hivéd hogy párja nincs az ég alatt,
És boldog szűd nem ábrándúla ki,
Nem érték a sors csalódásai.

S midőn betelni tudtad vágyadat,
A köznapiság nem zavarta meg,
Nem jött elődbe halvány házi gond,
Letörlő róluk a költészetet,
Költővilágod síron túl kisér,
Mert, óh leányka, még nem szenvedél.

És mint a rózsa téli hó alatt
Tavaszt álmodva vár, mig az beáll,
Te is folytathadd kedves álmodat,
Melyből durván fel nem riasztatál.
Aludjál hát csak, boldog vagy hiszem,
Hogy most fekhettél sirba csendesen.