Madách Imre

Egy nyíri temetőn

Kopár homok ameddig lát szemed,
Domb domb után mint órjás sírmezőben,
Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,
Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered.

Mély hallgatás - mint földalatti hang
Hallik csak a bölömbika nyögése,
Bíbic-sirás - varangyok ümmögése,
Míg széltől űzve nyargal a katang.

A dombhajláson néma temető,
Nincsen keritve, árnyas fák nem állnak
Őrűl a porladók nyugodalmának,
Csak árvalány-haj, ami benne nő.

Sötétlő fejfák állnak föld felé
Hajolva, hosszú, egyhangú sorokban,
Mint sors betűi, melyekkel nyugodtan
Mulandóságunkat följegyezé;

Nem hirdetvén reményt, sem földi hírt,
Csak kérlelhetlen számokban mutatva:
Hány élet folyt a mindenség dalába,
Mely mint kitépett hang magába sirt.

S a délibáb, ez édes csalfa kép,
Ha néha báját még itt is kitárja,
S tündéri éltet költ a sírtanyára,
Mint dús szivünk, ha a világba lép;

Egy förgeteg jő s széjjeltépve hull
Foszlányokká a képzelet világa,
A kék eget fövényfelleg takarja,
Más nem marad, mint a fejfák alul.

Méltóbb tanyát nem lelhet a halál,
Itt ég föld gyászol összeolvadottan,
Természet s ember csillámló zajában
Ellentétet vérző szűnk nem talál.