Madách Imre

Egy zárda-rom felett

Weilt die Melancholie im Vollmondschein,
Wie Grab - - - - - Ichd hingelehnt.
Matthisson

A bérctetőbe, vad romok között,
Sötéten áll a zárda tornya még,
Harangtalan, lefosztva ékitől,
Nehány bagolynak puszta menedék.

Egy ős előkor óriásaként
Büszkén lenézve fellegek közűl,
Ha csarnokit késértes éjeken
A vércse félve repdesi körűl.

S végig sohajtja néma öbleit
A mult időnek síri szelleme,
Halállepelben adva írt nekünk
Ez élt után nehéz, fagyos keze.

Míg fűtakarta ablaki körűl
Az ízolag borús sohajt rebeg,
Ezernyi már kiszenvedett kebel
Porára hozva hattyu éneket.

S ha fellegek üvöltnek éjeken,
Keblekbe nincs a sírra egy sohaj;
Sehol sem érnek érte esve könnyt,
Sehol kebelt, mely érte érzne, hajh!

Virágokat ki sem kötöz reá,
Nem áldza rája élte álmait,
Hantjára csak az éji fergeteg
Virítja föl nehány virágait.

Az elhagyott oltárok oszlopin,
Honnan sugárzva néztek angyalok,
S reményszavát esengve, vésztörött
Szív érzti szent imába leltek ott,

Madárfiak fészkelnek és körűl-
Virágza repkény gyászos zöldje azt,
S a porkebel, mely üdvöt itt talált,
Imáiban előtte nem viraszt.

Kiholt az éji kardal éneke,
A néma csendű síri csarnokon,
S a vércse vijjong, zúg az éji rém
Helyette ott a csonka tornyokon.

S ha sirlepelbe néz a holdvilág,
Ezüst szegélyű fenyvek ormain,
Nehány rideg tűz ég ki hirtelen
A néma sír örök borújain.

E tűz azoknak érzte, kiknek itt
Szerelmeken nehéz ború uralt,
Kiknek enyhűlést néma bánatok
Csak a remény sugáriban talált.

Kiknek hajójok összezúzatott,
Veszejtve minden éltetö reményt;
S kiégve keblek oly nehéz tüzén
Elátkozák a földi érzeményt.

Kik bíztak embertársaikba még
Mord bánatokban esdve könnyeket,
S a külvilág nehéz fagyába, hajh,
Sírokba szálla dőre képzetek.

Sírokban lele még remény-eget,
Lesujtva ott a földi láncokat
Mosolygva sírkövök borúiból
A felvilági dőre átkokat.

Míg szellemek áthágta éjjelét,
S az elnyomott láng bátran égbe száll,
S ott dicső, azúr sugárain
A szenvedésre üdvsugárt talál.