Madách Imre

Elveink

Hűs őszi est, a szél sivítva jára,
S kocogni jött szobámnak ablakára;
Szobámban halvány lángu lámpa ége,
Én gondolkodva néztem bús szemébe,
És éjsötét volt lelkem gondolatja,
Előttem állt az inség rémalakja.
Hányan éheznek, fáznak most az éjben,
Mig én világom kényelemmel élem.
Igy elmélkedtem s kissé fázni kezdtem.
Egy jó palack bort hát elémbe vettem,
És ivogattam mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!

Kifogyván végre a bor a pohárból,
Gondolkodám a bor áldott honáról.
Hazámnak halvány képe állt előttem,
Én vele sírtam, a jövőn törődtem.
Óh, aki érze honfibút a férfi,
Azt már nagyobb bú e földön nem éri,
Mert minden kín csak édes szenvedés lesz,
Mely e keservtől egy percünket elvesz.
Igy elmélkedtem s egy kicsínyke pára
Fájó szurással a szemembe szálla.
Én feljajdultam, mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!

A halvány lámpa lassúdan kihamvadt
S engem még ébren tarta lelki bánat.
Gondoltam szívem bús történetére,
A zord halálra s a lány szép szemére,
Óh, akit a sors ily vadul lesujta,
Hogyan lehetne annak földi nyugta.
Szivembe nem fog az többé belépni,
Vagy a hitványat én fognám kitépni.
Igy elmélkedtem mindég halványabban,
Mig elcsitult a gondolat agyamban,
És elaludtam, mindent elfeledve.
Ah lám az ember ilyen gyenge, gyenge!