Madách Imre

Erős akarat

"Álljatok meg, álljatok barátim,
Itt vagyok honn", - szólt Bogdány vitéz.
S a lovas csapat, mely őt követte,
Meglepetten, bámulattal néz.

Feldúlt falvak állanak körűlök,
Eltarolt mező és pusztulás,
Míg középen, a hajdan erős vár
Most füstölgő barna kőrakás.

"Itt vagyok honn", - szólott újra Bogdány.
Büszke váramat itt hagytam el,
Mit szemem belátott, mind enyém volt,
S mindenem szépen virúla fel.

Dús valék, de hogyha százszor dúsabb
Lettem volna, kincsem halmaza
Mind letörpűl egy virágom mellett,
És e bájvirág Bertám vala.,

Szép volt ő, mint a tavasznak álma,
Jó, minő az áldó napsugár,
Irigyelt maga a boldogság is
S most mind ennek sírja itten áll.

Koldús lettem, rosszabb a koldúsnál,
Könyörűlet enyhülést nem ad,
Menjetek szét, Istenem megáldjon,
Miért osszátok ádáz sorsomat.

Nektek még fordulhat jobb szerencse,
Engem, többé nem visz harci mén,
A száműzöttnek örömpohár nincs,
A barátságnak meghaltam én.

Ámde hogyha kell, egy századévig
Keblem e helyen nyugodtan vár,
Nem fog az, mert nem akar meghalni,
Míg rettentő vérboszút talál."

Két vár állt büszkén egymással szemben,
Mintha nézné egymás éveit,
Két várúr állott egymással szemben,
Meggyalázni vágyva ellenét.

Bogdány s Ernő volt a két boszús bán,
Mindenikre frígyes had figyel,
És az ügy, melyhez egyik szegődik,
A másikban ellenségre lel.

S mégis, sors, ki érti meg szeszélyed?
E két szív egyben találkozott,
Hős Kocsárd tündéri magzatának
Mindkettő szerelmet áldozott.

Mit csodálnók, mérges dudva is ha
Mint virág imádja a napot? -
A nap a virágot választotta,
Bogdány bán volt és meghallgatott.

Pártdüh vérzé akkor is hazánkat,
Aba ellenében Péter állt,
S a német császár, zsoldos hadával
A hazán végig pusztítva járt.

Mit gondolt ő a népnek jajával,
Ő, ki fényes trón miatt vivott?
Mit gondoltak azzal hívei, kik
Gazdag díjat, zsákmányt vártak ott?

Köztük állott Ernő is hadával,
Mert Bogdány Abához hű maradt,
Érzé mindkettő, hogy itt van a perc,
Mely egyiknek véggyőzelmet ad.

"Bertám lelkem, Istenem megáldjon,
Tombol a mén, a fegyver csörög,
Nyugtalan már harcra szomjú népem,
S a vonó híd halld mint mennydörög.

Férfinál első a munka, a hon
Hív, jutalmam majd tőled veszem,
Nem bucsúzok, szívemet itt hagytam,
- Mond Bogdány - s tiéd eljő velem."

Ment, utána fátyolával inte
A toronyról Berta végbucsút,
Aztán forrón mint Bogdányt ölelte,
Ölelé kebeléhez a bút.

Jött az éj, még Berta ott merengett
A toronynak erkélyes fokán,
Nézett az éj csillag tengerébe,
Külde sóhajt a vitéz után.

Hah, de ím az éj szokott csendében
Mily zaj az, mely mostan ébredez,
És különben oly sötét méhéből
Mely kikél, milyen lángtenger ez?

A vár ég, rémítően üvöltve
Harci nép tódul fel a falon,
Ernő bán az ostromlók vezére,
Arcán láng, kezében vas vagyon.

Vad zavarba bonyolúl egész vár,
Álmából most ébred mindenik,
Jajgatással sírva futnak a nők,
Védelemhez senki sem bizik.

Nincs erő, mely Ernő bánt feltartsa,
A sas fészkét üresen hagyá,
S álmodik tán fényes győzelemről,
Míg önfészke orvúl dűl alá.

Még csak a torony van megvivatlan,
"Erre, erre, vélem bajnokok,
Itt a kincs - mond Ernő - melyre vágyom,
Melyben élek, melyért meghalok."

És recseg az ajtó, végre enged,
A bűn vágyó karral felrohan,
Már átfogja Bertát, egy sikojtás -
S Berta ím a mélységbe zuhan.

Ernő dermed, csendesen ballag le,
Népével hallgatva elvonúl,
Áll a vár, mint a kirablott templom,
Pusztán, fénytelen, hangatlanúl.

A várromnak egyik odujában
Ott űl Bogdány mint a síri rém,
Arca halvány, szőrmez függ le róla,
Ősz hajzat lebeg aggott fején.

Megtört teste puszta sír most, melyet
A szellem csak látogatni jár,
Nincsen vágya, érzeménye, nincs más,
Minthogy a jövőbe bízva - vár.

"Nem, nem győzesz éltemen, halál te,
Hányszor kezded újra a csatát?
Mind hiába, élni akarok még,
El nem érte keblem bosszuját. -

El veled, nem akarok meghalni!"
Mond Bogdány és hangja reszketeg,
Míg mankóján lassudan felállva,
Mint a nyárfa lombja, úgy remeg.

S ím zaj támad kívül, vad futással
Jő Ernő s Bogdány lábához dűl,
"Bárki légy, rejts el, rejts el, meggyilkol
Másként a nép nagy kegyetlenűl.

Péter elveszté a trónt, én voltam
Mindvégig leghűbb tanácsosa." -
Bogdány dermed, s tántorogva suttog:
"Nézz, nem ismersz-e vonásaimra?"

"Hah Bogdány! az ajtón üldözőim,
Elveszek tehát." - "Nem, nem veszél" -
Mond Bogdány, míg az ajtóba lépve
Arca, karja új erőben él.

A győztes nép kór hivét isméri,
És gyanú nem ébred senkiben,
Kegyelettel nézi megtört testét,
S elvonúl nyugodtan csendesen.

"Meg vagy mentve Ernő! most mehetsz! már,
Vendégét megvédi a Magyar,
S másként is, hol már az Isten itélt,
Óvakodjék ott a férfi kar.

Dicséret hát s áldás szent nevére
S most jöjjön már, jöjjön a halál,
Nincs többé mért élnem, keblem többé
Semmit nem fél, és semmit nem vár.

Célom betelt, mely eddig feltartott."
Ezzel Ernőnek karára dűl
Borzad ez látván, hogy végszavával
Ellenének lelke elrepűl.

S ő lett az odúnak remetéje,
Míg megszánta őtet is az ég,
S a két ellen és szerelmök tárgya
A sírban már megbékéltek rég.