Madách Imre

Férfiszó

Az Aldunának szirtes partjain
Egymással szemben áll két büszke vár,
Közöttük a hab is jobban szalad,
Mint aki éjjel temetőben jár.

Itt válik a török s magyar határ;
Mi az mégis, hogy mindkét várfokon
Egyenlő zászló leng, bár a két vár
Különbözik mint éj s nap, oly nagyon.

Amaz mint rém, sötét és hallgatag,
Vonóhídját magas gaz nőtte be,
Csak éjjel zördül fegyver vagy bilincs
S az őrkiáltás zúg tornyáról le.

Nem látszik ott ember, csak néha jő
A várfokára egy sötét alak,
Fehér szakálát a szél lengeti
Szemében látszik rég forralt harag.

Néz, néz sokáig végig a Dunán,
Aztán öklével által fenyeget,
Szemébe könny gyűl, mígnem felriad,
S büszkén a vár mélyébe lépeget.

A másik vár vidám, népes, zajos,
Éjjel nappal tivornya, vígalom;
Ott összegyűl mi örömet keres,
Ottan lakik mi csak gyönyör vagyon.

S miért lakói mégsem boldogok?
Ámbár ifjú, ámbár szerelmes pár.
Felettök kínzó sejtelem gyanánt
Nehéz sorsnak Damokles kardja áll.

Tabán, a várúr, halvány és szikár,
Fájó mosolygás reszket ajkain,
S két szeméből vad láng tévedez
A távolban, de nem tudhatni min.

Csak hogyha zaj, vigasság környezi,
Csak hogyha bujdosik habzó pohár,
A mámorban látszik csak boldognak,
De akkor is sokszor rögtön feláll.

Fut a várfokra, halványan mint rém,
Merően lengő zászlójára néz,
S megborzad, hogyha egy-egy darabot
Ismét magával vitt az éji vész.

Lent Dalma várja. Milyen bájalak,
Megtestesült szerelmi élvezet.
De rajta is bánatnak fátyola
Hullámzék, mint felhő a nap felett.

Nem tudja senki, honnan van, ki ő.
Távol utából hozta őt Tabán,
De hogyha kérdik a nő s út felől,
Sötét felhő a válasz homlokán.

E pár egymáson szenvedéllyel függ,
Egymás karán lelnek csak életet,
S csókjoknál mégis Dalma könnye reng,
S Tabánnak ölelő kara remeg.

S ha a büvös világban elmerűl,
Mely a nőnek sötét szemében ég,
Ha függ a szűn, melynek hullámai
Több élvet rejtnek, mint a magas ég,

Egyszerre mint eszmélő felsikolt
A nő, s Tabán a vár fokára néz,
Hogy a zászlóból egy-egy darabot
Ismét magával vitt az éji vész. -

Éj van, vihar süvölt a vár felett,
S talapzatát dühös habok vivják,
Bent vad gyönyör s rivalgó kedv között
Dombéroz a féktelen társaság.

Tabánnak arca lassanként kigyúl
Túlizgatságtól, mely lelkében van,
Dalmának ajka kéjszomjtól pirúl,
Könnye kiszárad a szem lángiban.

S im a várfokról egy hang így sikojt:
"Zászlónknak vége, elsodrá a vész."
Tabán és Dalma kővé merevűl,
S a társaság aggódva összenéz.

"Hadd jőjjön dalnok, mond egy cimbora
Föleszmélvén, pajzán dalt zengeni.
Tréfáira majd elriadnak tán
Az éjfélnek kísértő rémei."

S kinyil az ajtó, dalnok jő be rajt,
Megrázva ősz fejét a húrba nyúl,
Végigfut rajta, mint a fergeteg,
Danolni kezd, s aggott arca kigyúl.

Volt hajdan egy basa
Sok nép uralta őt,
De számolt ép ezért
Még több irígyelőt.

Ezek nagy titkosan
Rá vészt esküdtenek,
S orvúl egy éjszaka
Váránál termenek.

Megmászták csakhamar
Védetlen sáncait,
S koránti örömük
Mindent végzettnek hitt,

Midőn az agg basa
Egy vészjelt gyújtatott,
S hű frígyes társa mint
Villámlás terme ott.

Két tűz közt a zsivány
Talált így méltó bért,
Ki hírt vigyen haza
Közűlök egy sem tért.

Társát most a basa
Vendégűl kéri fel,
A hála s tisztelet
Ezernyi jelivel.

S átadván zászlóját
Igy szólt: "Akármi ér,
Lengesd zászlómat és
Míg van szívemben vér,

Avagy megvédelek
Vagy érted meghalok
Kincsem, váram tiéd
És én szolgád vagyok."

Nehány nap tünt le már,
Még folyt a vigalom,
Éj volt, magában járt
Az őr a várfokon,

S még fényár, víg zene
Töltött el minden tért,
Az őrhöz a hárem
Felől ily szózat ért:

"Óh nő, ily gazdag fényt
Nem adhatok neked."
"Hideg a fény nekem,
Megyek ifjú veled."

,,Óh nő, ezer veszély
Átok kísér velem."
"Mindegy, karodba majd
Megvéd a szerelem."

"Óh nő, ha megbánnád
Még egykor léptedet."
,,Ki a jövőre néz
És számol, nem szeret."

Az őr most jelt adott,
A basa ott terem,
Harcedzett népe gyűl
Körűle hirtelen.

Kis sajka látszik a
Dunán, benn ifju s nő.
Tűz! ordít a basa
S száz cső utána lő.

"Evezzetek fiúk!
Mond és csolnakban áll.
Tovább, tudjátok a
Hű nálam díjt talál.

Mentsétek ősz fejem
Azon szégyentől meg,
Hogy nőmmel bűntelen
Haramja kéjeleg."

A két csolnak repűl,
Mint sas s kicsiny madár
Ez kétségbesve, az
Vérző zsákmányra vár.

S a két csolnak között
A tér mindinkább fogy,
Az üldöző hevűl,
Az üldött összerogy.

"Nincs többé menedék,
Mond a rabló lovag,
Kardommal kell legott,
Hogy nő kivívjalak."

S felfogva kedvesét
Kopár szigetre hág,
Egy perc még és a két
Vetélytárs összevág.

Rettentő lett a harc,
Két órjás küzde ott,
Két fergeteg vala,
Amely találkozott.

Mindkettő lankadt már,
De győztes egy sem lett,
S csodálta mindkettő
A hős ellenfelet.

"Basa! mond a lovag,
Igy nem mégy semmire,
Ott állnak emberid
Gyilkolni hívd ide."

,,Lovag, mond a basa,
Én gyilkos nem vagyok,
Menj és hadd e hűtlen nőt,
Tudd, én a férj vagyok."

"Úgy vívjunk hát tovább!"
S a két kard újra kész,
Midőn hegyek mögűl
A holdvilág kinéz.

Csak most ismeri meg
A megdermedt basa,
Hogy a vendéglovag,
Ki hölgyeért viva.

S mellette látja a
Zászlót, melyet kinyert.
"Megállj, mond hirtelen,
Amit fogadtam szent.

Zászlóm véd, csak vigyázz
Hogy védjen szüntelen,
Mert hogyha nem lobog
Vérbosszúm megjelen." -

A zászló nem lobog,
Vérbosszúm megtalált,
Álnok bán, ismerjed
Meg bennem a basát! -

Tabán és Dalma még most is meredt,
Arcok fehér, mint síron holdsugár,
A társaság ijedten összenéz
S a vén dalnok méltósággal feláll.

"Üssétek által tőrrel kebelét!"
Mond felriadva egyik cimbora,
És tőr után kap száz kéz hirtelen,
S erőtlen hull le mindnyájok kara.

Mi bűverő bilincselhette le?
A dalnak büszkén lép közöttük el,
Nem tudja senki mért, de tántorog,
S elszorul s retteg minden kebel.

Vad lárma zúg kívülről, ég a vár,
Tolongva döbörögnek seregek,
A fegyver csattog s kétségbe eső
Nőhangok kegyelemért esdenek.

Végtére minden csendes, néma lesz
Csak füstölő rom már a büszke vár,
Elállt a vész is és a várfokon
Az ősz basa elmerülten áll.

Néz, néz az éjbe, rengő hold sugár
Van a Dunán, mint halvány sírlepel,
Közötte kormányzatlan sajka úsz,
S szellő enyelg két hulla fürtivel.