Madách Imre

Fogságomból

Messze földnek gyászos börtönéből
Jő hozzátok e kicsiny levél,
Mint madárdal szabadon csapongva,
Bár dalosa szűk fogságban él.
Most értem már, oly fájó gyönyörrel
Hogy mit hangicsál a rabmadár,
Énekével lopva a szabadba
Menekűl, és kis fészkére jár.
Érzed-é, nő, lelkem suhogását,
Mint rejtélyes, zokogó szelet?
Érzed-é, ha homlokon csókollak
És utánad a két gyermeket?
Kedvteléssel látom, kis körödben
Minden úgy megy, mint megszokta rég,
Még nyomom sehol sincs eltörülve,
S mostan lenne csak, hogy elmenék.
Ablakhoz futsz, mintha várva várnál,
Kis fiacskám kérdi, hol apám?
Székem ott áll könyves asztalomnál,
Istállóban tombol paripám.
Látom, látom, érzitek hiányom,
Óh, mi édes szűmnek ez, mi jó!
Óh, de a kor mint víz összesímúl
A barázdán, mit vág a hajó.
Kedvesünk, ki messze válik tőlünk,
Nagy hiányt hagy szívünk fenekén,
Mintha a legszebb tőt kiszakítják
Dús virágágy kellő közepén.
Óh, de a virágok összenőnek,
A hiány fogy, kisebbűl a kár:
Míg a kedves hogyha visszatérne,
Útban lenne s helyt sem lelne már.
Óh, de e nap úgy-e, messze van még?
Látod, látod eszmém mily sötét...
Szellememhez volt ragadva az árny,
Melyet a börtön foglyára vét.
Súlyos az árny, rémek népesítik
Mint sirt, melyben érző sziv lehel,
Hallja még az élet lüktetését,
S fél, feledve részvétlen vesz el.
Hát fiacskám? Sorsomról tanítsd meg,
Hogy míg él sohse feledje el,
És erényt, bűnt mérni ne tanuljon
A siker hiú mértékivel.
A hatalmas törvényt lát, lerontja,
Mint egy Isten, tesz amit akar,
Egy van mégis, amin nincs hatalma,
Melyet lelkünk mint kincset takar.
Lám! körűlem sem mosolyg az élet,
Barna szűk fal a bús láthatár,
Ámde fenn az égnek egy darabját
Látom, melyen csillagírat áll.
S értem, mit bír itt lent a hatalmas,
Értem odafent az istenit,
S fentcsapongok amíg kongni hallom
Ajtómnál az őrnek lépteit.
Kis leánykám! néki mit izenjek?
Mind hiába, ő nem értne meg! -
Most tanulja még csak mondogatni,
Mik szivünknek legszentebb nevek.
S épen mostan nem csókolhatom meg,
Épen most nem látja az atyát;
Kérdené ki az, ha visszatérnék,
Félne tán, mint idegent ha lát.
Óh tanítsd, tanítsd meg, nőm, nevemre,
És tanítsd meg, mint szeret a nő,
Hogy majd egykor ő is tenni tudjon,
Úgy miként te, hogyha nagyra nő.
És azoknak, kiknek szíveikben,
Úgy mint eddig, most is van helyem,
Mondd: ne szánjanak, könnyet, sohajtást,
Jól tudják ők, hogy nem kedvelem.
Tenger éltem, rajta most vihar zúg,
Ők a gyöngyök, melyeket kimos,
Sajnálhatni-é azt, a kinek még
Balszerencse is kincseket hoz?
Szent halott a hon, mi az utódok,
Szenvedést hagyott csak ránk keze,
Szégyenelném, hogyha szent hazámnak
Én lennék felejtett gyermeke.
Óh, ne írigyeljék azt barátim,
Pótolják inkább a helyemet,
Vigalomban igyanak helyettem,
És ha az idő jön, tegyenek.

Jó természet, mellyel Istenem megáldott,
Most a próba napján emberül megállott;
Aki a világot mosolyogva néztem,
Meg nem törve várok hosszú türelemben.
Óh, pedig bájos volt, melytől eltépettem,
Melyben munkálkodtam, költöttem, szerettem,
Az a kis világ, és most elválva tőle,
Van szüksége szűmnek nem csekély erőre.
Fel-feltűnedeznek képei előttem,
Édes tarkaságuk elszorulva nézem,
Mint édes visszhangját a tündér regéknek,
Melyeket télestén tűzhelynél mesélnek.
Látom házikónkat csendesen, szerényen
Állani ákászok titkos rejtekében,
Nyiltan, védtelen, mert fel nem költi vágyát
Irigynek, hiúnak; küszöbén nem lép át,
Csak jó pajtás és hoz ünnepet a háznak,
Szivességet néz csak s lel kedvet magának.
Látom udvarunkban mint munkál serényen
A cseléd danolva, mind saját körében,
Aki fárad értem, és danolni látom,
Legszebb diadalmam, tiszta boldogságom.
Látom a kis forrást lábánál a hegynek;
Siető hullámi édes dalt rebegnek,
Sokszor ellesém azt tőle nyári este
Míg a bükk borongó gyászban állt felette,
S míg felém szállott a rétek illatárja,
Megcsendült a régi templom kis harangja.
Óh vén templom látlak, látlak a dombélen,
Mely alatt a helység nyúlik el szerényen,
Nálad gyültek össze harmatülte pázs'ton
Táncra és dallásra nyári éjszakákon,
Ifjak és leányok, mellettök csendesen
Állott a temető a holdnak fényében.
Kertünknek széléig marhák legelének,
Szólott a tilinkó, fénybogárkák égtek;
Ott álltunk kapunkban, nőm, emlékszel-é még
Amint a tündéri képen elmerengénk?
Akkor tértünk vissza a messzelátóról,
Honnan a szem széles földet bebarangol,
És a gondolat mint sas repül felette,
Mígnem az éj árnya lassanként belepte.
Csillagok tüntek föl a setétkék égen,
Választánk közűlök már hazamenőben.
Elnémul már minden, a pásztor nótája
Kísért el csak minket kertünk kapujába.
Óh, e bűvös körben magamat ha látom,
Olyan idegennek, oly másnak találom,
Attól ami lettem, hogy köztem s közötte
Semmit sem lelek, mi együvé kötözne.
Hej, de nem tovább, el, el emléketekkel,
Aki tűrni bírok meg nem tört kebellel,
Küzdeni a sorssal, vesztem az erőmet,
Hogyha ábrándozni kezd szivem felőled.
Most pedig csak várni, várni kell nyugodtan,
Minden szenvedésben egy vigasztalás van:
A tudat, mindennek hogy megjő a vége,
A megszabadulás, a megnyugvás véle,
S ami most gyötör, mi sujt, midőn multtá lesz
Győzelmes lelkünkbe egy emlékgyöngyöt tesz.

Eljött hát a szabadulás napja,
Végre, végre megnyilt börtönöm,
Arcom illatos szellő csókolja,
Enyhe hangja részvevő öröm.
Hogy körülzajong e gondtalan nép,
S ennyi közt nincs egyik is talán,
Aki értené, hogy a szabad lég
A boldogság és élet csupán.
Elkábulva tántorgok közöttök,
A szabadságtól úgy elszokám
Végtelenje, hogy már szinte ellök,
Félelem, szédűlet száll reám.
Börtönömnek szűk körébe szokva,
Mint madár, mely szállni elfeledt,
Visszanézek és sötét alakja,
Mint kisértet, úgy látszik, követ.
El, csak el, majd elrejtesz öledbe,
Természet, te rég látott barát!
Úgy mosolygsz, mint búcsuperceidben,
Bár azóta egy tél zúga rád.
Óh, ha ott is mindezt így találnám,
Hol szivem szeretteit hagyám!
Vajh a nyárnak kéje vár-e ott rám
Vagy hideg telet lelnék csupán?
Óh, ki tudja? Az tartott fel eddig,
Hogy lelkem közétek visszajárt,
S bár viharnál a vágy gyorsabban vitt,
Szívemnek még mindég lassan szállt.
S most, midőn szabad vagyok mehetni,
Aki úgy epedtem értetek,
Minden léptemnél erőm enyészni
Érzem, s a jövőtől rettegek.
Keblem elszorul, szorongva kérdem!
Mit lelek, nem ért-e semmi baj?
S hogyha a kis házküszöbhöz értem,
Mosolyod fogad-e, vagy sohaj?
Minden eszmédet láttam születni,
Mellyel ébredsz s elnyugszol megint,
E kedves dalt durván összetépni
Küldte a sors a válási kínt.
Hogy kötöm meg és értem meg ismét
Ezt a már-már elfeledt zenét?
Szíveink közt annyi idegen kép
Mérges árnyat mindkettőnkre vét.
Itten állok végre s félve félek
Fellebbenteni a kárpitot,
Míg mindnyájatokat átölellek,
S így csak mindent magyarázni fog.