Madách Imre

Ha láttok is

Ha láttok is vad élvek tengerébe
Merülten olykor még kéjelgeni:
Ne irigyeljetek, szivem magányát
Kívánom én csak elfelejteni.

Kérek habzó pohárt és kérek csókot,
Hogy részegüljek meg, felejtsek el,
De elsápad csókomnál a rózsás ajk,
Kifordul a már-már ízlelt kehely.

Óh, mert ha ott ragyognak is felszínén
A nagyvilágnak szép örömhabok,
Jól látom én, a fénypalást alatt mi
Szörnyű sötétek, mily mélyek azok.

Mind eladó, mit a világ bír adni,
S a köznapiság mocskába tapad,
Minden kéjből csak elaljasodása
S a jóllakásnak undora marad.

Elsápad hát minden gyönyör előttem,
Mert elérésénél nincs küzdelem,
S nem bír lelkem gondolni sem magast, mi
Mint csillag lenne utólérhetlen.

Egy van csak, ami lelkemet feltartja,
Egy emlék, amely élvet ád nekem,
Hogy egykor boldogítál, drága lányka,
S tisztán maradtál, hála Istenem!

És jobbnak érzem önmagam keblét is,
Melyet, leányka, egykor szeretél,
És jobbnak tartom a bűnös világot,
Melyben megszentelt alakod kisér.

S ki nem lelek kéjt már a nagy világban,
Hol vásárolni mindent meg lehet,
Egyetlen kéjem e vásárolhatlan,
Utólérhetlen szent emlékezet.