Madách Imre

Hazaérkezéskor

Óh fogadd be, óh fogadd be újra
Ősi ház a rég elvándoroltat!
Itten állok ajtód küszöbénél,
Tőled várva vigaszt és nyugalmat,
Mint gyermek, ki játék közben elesett,
Anyjának karában keres menhelyet.

Reszket a kéz, mely kilincseden van,
Reszket a szív titkodat kitárni;
Látlak még minő voltál bucsúmkor,
Hogy fog most a visszatért találni?
Változál-e úgy te is, mint gyermeked?
Óh, mert azt már bennem meg sem ismered.

Vágyaim nem fértek kis körödbe,
Messze intett ragyogó reményem,
Egy világot kivánt felkarolni
Magasan héjázó szenvedélyem,
Most mit visszahoztam: vágy és szerelem,
E kis házban könnyen megférnek velem.

Mily üres, mi néma lett itt minden,
Mit hajdanta képzetem hímzett ki,
Pókháló függ a poros falakról,
Eltörülvék pálmafás vidéki
És egök, mely bájos fényben ragyogott,
Most már olyan szürke és olyan kopott.

Itt játszottuk gyermekharcainkat,
Várainkat székekből csináltuk,
Nagyszerű volt a vár s harc előttünk,
S a termet királyinak találtuk.
Összesorvadott-e a roppant terem,
Hogy szűknek, sötétnek látszik most nekem?

S jött tanítónk, elmult a varázslat,
Oktatott, mint mondák, bölcseségre
Mink izzadtunk s hallgatók, mikor szól,
Mely ebédhez hív, a csengetőcske.
Gyermekörömek ti, gyermekbánatok
Mily őszinték és mily semmik voltatok!

Hogyha a lelkész itt volt ebéden,
És a jó ősz vélünk elenyelge,
Oly nagy esemény volt az előttünk,
Milyen most bármi alig lehetne.
Ott függ némán most is még a csengető,
Mért is szólna? - messze van a temető.

Estve itt gyültünk a kandallóhoz,
Itt atyám ült nagy karos székében,
S míg beszélt, én gondolám magamban,
Hogy hatalmasb ember nála nincsen.
Most a kandallóban a hamu hideg,
S szívemből kihaltak a kegyeletek.

Itten áll még most is az üres szék,
És megváltónk képe függ felette,
Hozzá jártam titkos vágyaimmal
S ő mosolygott rám vagy visszainte.
Mostan már csak vászon lett, meredt, hideg,
Intési számomra többé nincsenek.

S vén cseléd te, akit úgy szerettünk,
S féltünk, aki jártál néma rendben,
Mint erőmű a szülői házban,
Hogy lehetsz munkátlan sír ölében?
Nézd az óra, melyet te igazgatál,
Most is még serényen egykedvűen jár.

Hej hát itt, hol sírba egy világ dőlt,
S oltárának elporlott zománca,
Itt, hol a romok közt rengő szivvel
Jár, ki az elhunyt világot látta,
Csak ez óra járja még mindég utát,
S mint midőn elmentem, félkettőt mutat.

Hátha még az a félkettő lenne,
Mely akkor volt, amidőn elmentem,
S álom volna minden bú, csalódás,
Mit vándorlásim között szenvedtem!
Szűm a régi körben boldog lenne-e,
Melyet oly epedve, vágyva feste le?

S boldog volt-e akkor? óh nem, óh nem!
Bár most gyermekfájdalmit kacagja,
Hogy sírt akkor játszere ha eltört,
Mintha most vesztett célját zokogja,
S mint most bájleplében a mult visszaint,
Akkor a jövőre vágyva tűre kínt.