Madách Imre

Hit és tudás

Mint szép álom emléke ha ébredsz
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrőli álmát
Is el hozza e földre magával.

Nékem is volt édenrőli álmam,
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.

Minden lombból angyalok intettek,
A pataknak megvolt őrtündére,
Hirnök szállt le úgy hívém az égből,
Hogyha csillag hullt a temetőre.

Lent a sírban nem lakott enyészet,
Új életnek volt csak virradása
És fölötte csillag szőnyegével
Tárva állott új kristály lakása.

Boldog voltam, élettől környezve,
Isten néze rám miljó szemével,
És ha dördült, az ég szent haragja,
Ha derült, mosolygása fogott el.

Mért ültette Isten édenébe
A tudásnak széles águ fáját?
A fa terjedt s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.

Elporlott a természet zománca,
Rothadt bűz váltá fel a szerelmet;
Csak halált lelék a rózsa ajkon
S a virágszál csak halált lehellett.

Elhamvadt a csillag ragyogása
És megannyi kínhonává süllyedt,
Mely felett halál leng és halál szül
Új halálnak martalékúl éltet.

A kék ég igéretországának
Léggé olvadt kristály ívezetje,
És dorgáló üstökös kering ott,
Hol szűm a menyországot kereste.

Árván bolygok a vad rengetegben,
Nincs ki útam őrszemmel kiséri,
És ha összeroskadok, nincs angyal,
Ki reám szent álmait vezérli.

Megszakadt a mindenség gyürűje,
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy űrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.

Fényét vesztett csillag néz az égről,
Letarolva a mező zománca - - -
Egy dacolt csak a közös romlásnak:
A mély sírnak örök éjszakája.