Madách Imre

Ifjan haljak meg

Csak azt adná az Isten,
Hogy ifjan haljak el,
Nem már midőn kifáradt,
Elfásult a kebel.

Míg veszteség nem érte
Ifjúi lelkemet,
S a hitnek tengerében
Hajóm a szeretet.

Mert aki kétkedik már,
Hajós a tengeren,
Ki egy-egy árut eldob,
Hogy mentve más legyen.

S egymásután kidobja
Kincsét mind, míg magát
Is puszta csolnakával
Hullámsír fogja át.

Vesszek mint tűzgolyó, mely
Midőn legszebben ég,
Midőn szomszédos éggel,
Akkor hull szerteszét.

S ha lelkem mint a csillag
A síron túl ragyog,
Legyen kinek vesztem fáj,
Ki érettem zokog.

Ne fogyjon, mint a mécses,
Mely elfeledve áll,
Lelkem, míg hamvadozva
Eloltja a halál.

Ha csúszva föld porában
Egy hosszú korszakot,
Veszejté szent zománcát,
Mit Istentől kapott;

Hogy bűn és számolásnak
Mocskával terhesen
Ha látná önmagát a
Hajdan ifjú kebel:

Borzadna önmagától,
S az ítéletnapon
Isten sem ismerné fel,
Hogy képe volt azon.