Madách Imre

Ige a multból

Hajfürtömet adám egykor, leány, neked,
Öröknek esküvéd akkor szerelmedet,
S a hajfürt gúnyjelül volt, színében maradt,
Midőn az esküszó rég semmivé apadt.
Mit téssz most már vele, mondd, lányka, mit teszesz?
Levél az, hervadtan mely szélben tévedez.
Vesd el, bár kedveléd a rózsa illatát,
Lehullott szirma, oh, túlélte már magát.
Vagy sok mások között e gyászemlék neked
Hirdetni lesz csupán egyik győzelmedet?
Sírok közt, oh leány, szerelmeskedni félj,
Mely hervadt lomb között játszik, fagyos a szél.
Legjobb, tedd fürtömet a régi könyvbe el,
Melyből szerelmi dalt olvastam néha fel,
Hadd légyen ott az ősz szélűzte levele
Melyről nem tudni már, mely fáról hulla le.
Mit álljon még írás a síron, melyre már
A részvét könnyeket áldozni úgyse jár
S porladjon fürtöm is az édes dal felett,
Melynek visszhangja már kebledben néma lett.
Adtál, lány, akkoron te is virágfüzért
S mondád, minden szirom rejt egy-egy érzeményt.
Im érzeményeink hervadt füzére hát
Az egyetlen való, mi álmomból maradt.
Megtartom s gyógyulok rá nézve, hogyha még
Emberbe egykoron tán hinni kezdenék.
Ne sírj, leány, szemed veres lesz, és miért
Áldoznád bájadat egy megtörő szivért?
Oh, szent a könny, kíméld e szent ajándokot,
Ah, én is ismertem egykor, ma kacagok,
Nem jó már ennyi álkönny közt mutatni bút,
S egy cseppből végre is - ily bánatnak mi jut? -