Madách Imre

Két kérő

Ősi vára kerti lúgosában
Szép Ilonka énekelve jár,
Két kérő van a leány nyomában,
Mindkettő élet, halálra vár.

Tihamér az első, kardvasán még
Megvert ellen vére párolog,
Homlokán még szomjú bosszuláng ég,
De szemén a szerelem ragyog.

"Lány szeretlek, - mond, - de hallga, hallga,
Új csatára hív a harci kürt,
Hogyha szebb nap kél majd a hazára,
Kél-e arra is, ki érte tűrt?"

A leányka némán szemlesütve
Másik kérőjének int legott,
Mintha mondaná: "Kinek szerelme
Méltóabb lesz, én azé vagyok".

A világ nemtője volt a másik,
Most visel hímes tavaszruhát
Illatajkán napsugára játszik,
Érzésinek szót madárdal ád.

"Lányka! véres kard nincs birtokomban,
Engem áld csak s nem fél senki sem,
Frígyemben csak egy szent bűverő van,
S minden lépted rózsákat terem."

Mond a nemtő, - s újra várva-várnak,
A hősben kél száz nagy gondolat,
Míg a nemtő a kedves leánynak
Lábához szór bájvirágokat.

Ilka felvesz a büvös virágból,
A nemtő már-már kéjtől remeg,
A leány füzért köt, ajka nem szól,
Ámde a hőst koszorúzza meg. -

Újra felgyúlt a nemzet csatája
Kétségbeesve, Tihamér is ott,
Fűzéréért harcol-e, ki tudja,
Jobban, avagy védve népjogot?

Ekközt megvetés sebével űzve
A nemtő is hervadozni kezd,
Minden nappal egy-egy bája tűn le,
Egy-egy sugárt minden óra veszt.

És midőn a harcmező porára
Együtt hull alá hős és füzér,
A nemtő is halvány őszre vála,
Az elhalt dalja csak zokogva él.

Ősi várnak ablakán ül Ilka,
Arca halvány, fátyla oly sötét,
Hullámzó kebelre hullni hagyja
Bánatának eredő könyét.

Nézve néz a távol messzeségbe,
Nem jő, mindhiába, Tihamér,
Ellenség rivalg a győzelemre,
S tudja, hőse hogy többé nem él.

Látja kínját a nemtő s legottan
Küld feléje őszi szelletet,
Hogy könyét törülje le, s titokban
Nyujtson át egy sárga levelet.

Fellebbenté fátyolát a szellő,
S olyan édesen, zokogva sírt,
Hogy részvéttel vette tőle a nő
S olvasá amit nemtője írt.

S meghallgatta hervadó barátját,
Kit nem hallgatott meg szebb napon,
És a szellő, mint az ősz aráját,
Megcsókolta a lányt homlokon,

Hervadt a lány, mint új vőlegénye,
Míg az őszből tél viharja lett,
S mátkaágyat, csillogó fehérre
Megfagyott, merev keblén vetett.

Ott nyugosznak. - A jövőbe vár, hisz
A nemtő - de hajh, csalatkozik,
Mert az ágyon, melyet ő vetett is,
Ilka csak hőséről álmodik.