Madách Imre

Lujzához

Mit keressz te, lány, e gyógyvizeknél
Dúsan ifjuság- és kellemekben,
Nem lehet, hogy a halálnak árnya
Tégedet, lány, eltakarni merjen. -

Szellem vagy te, testet mely azért ölt,
Hogy nyilatkozhassék a világban.
És a test átszelleműle benned,
Mint a fa - a ragyogó virágban.

Hogyha már te is sírhoz közelgesz,
Érettnek kell lenni a halálra
Az egész világnak - s oh jaj, oh jaj!
Mégis úgy van - szűm borzadva látja.

Elveszesz - nem hervadó virágszál -
Meteór, mely sugározva hal meg.
Egy-egy élet ára a pirosság,
Arcodon, s mely környez, az igézet. -

Érzed-é, te, oh kedves leányka,
Hogy jegyese vagy már a Halálnak,
Azt hiszem, nem érzed, enyelegni,
Mosolyogni néha hogyha látlak.

Ah, de hogyha elmerengsz az űrben
Kis kezed kezem között feledve -
Hozzám símulsz és megrendül ajkad,
Mintha némán hívnál védelemre,

Kéjjel szívod a napnak sugárát
S ifjú lelked a jövőbe nem jár,
Hallgatsz, hogyha én festem varázsát -
Látom, érzed, az nem a miénk már.

Egy titok van mindkettőnk szívében
S egymástól takarjuk kímélettel,
Mosolyogva, mint ha a sötét sírt
Jó barát virágokkal födé el.