Madách Imre

Május 24-én

Ki a hegyekbe ment a társaság,
Én is menék a kedves nő karán,
Lassanként elmaradtak társaink,
Magam maradtam a nővel csupán.

Gyérült szavunk, míg aztán néma lett
S nem vettük észre, oly sok gondolat
Lengett körül - hallgattuk s azt hivénk,
Szívünk verése ad nekik szavat.

És párbeszédnek hittük a szelet,
Mely ágak közt csevegve suttogott,
És a madárnak búcsúzó dalát
És a naptól a végpillantatot.

Ott állottunk végtére a tetőn,
Ő elfuladva rám nehezkedett,
Kéjjel szivá fel az üde leget,
S az illatos viráglehelletet.

Karomban érzém szívveréseit
Enyémmel együtt és úgy képzelém,
Hogy a kedves lélek tán érzi mind,
Amit csak érzek, amit vágyok én.

A nap lement már, minden hallgatott,
Csak a tücsök tölté az estet el,
Mint a természet szívverése, mely
Velünk dobog, velünk érez, lehel.

Lábunk előtt a völgyben köd feküdt,
Ugy állottunk, mint vízözön fokán,
Megszűne minden, minden elmaradt,
Ketten maradtunk életben csupán.

A vallomás már ajkamon vala,
Szakadt a köd, megláttam a falut,
Eszembe jött minden pánt és kapocs,
Melytől a lélek mindhiába fut.

És mégis, - óh, a perc hatalma nagy,
Aztán akármi is kövesse bár,
Egy átélt üdvösséges perc után
A többi lét küzdelme sem nagy ár. -

Arcára néztem, és az angyalarc
Megbírja a bűnöst tisztítani,
Megdermedt ajkamon a vallomás,
Nem bírtam, ah, csak felsohajtani.

Busan vezettem őt hazafelé,
De bánatomban is vigasz vala:
"Boldog vagyok így is, mert szeretem,
S ha megtudná, szenvedne általa."