Madách Imre

Merengés

Hogyha küzd e lélek s összeroskadoz,
Felkel újra, bárha minden ellene,
S ami bút vagy élvet életünkre hoz,
Mindent e csatában végigéreze.

S mert nemesebb, hogysem ott csússzon porán
A köznapiságnak, gúnyolják, azért
Vad harag kél benne - gyűlölet talán
A világra, mely már jobbat meg sem ért.

Mint tűzvész, emésztve önmagára dűl
Percnyi fényéből egy hamvrakás marad,
Új világgá gyúrja s őrült istenül
Tesz sivár lakókul rá rémárnyakat.

Látom, nő, mint reszketsz, mint félsz engemet
S vissza vágyol vinni korlátim közé;
Óh ne félj, ha mindent zúz a fergeteg,
A szelíd virágot meg nem sértené.

Nem bánom, mit ítél rólam bárki más,
Csak magad te értsd meg árva lelkemet,
S hogyha verve sorstól és megtörve látsz,
Ismerjed meg bennem hű testvéredet.

Nem szeretnek látni bút a boldogak,
S a hitetlen férfi élted reggelén
Megriaszt, hisz oly bús, oly rideg alak,
Mint bolyongni ítélt átkos, kósza rém:

Óh, de el ne ítéld őtet hirtelen,
Mint a gyáva pór, de áldjad sorsodat,
Hogy szelídebb úton vitt át élteden,
Mint minőn korbácsolt engem kárhozat.

Mert megtörni szűd is, nő, elég nemes,
Ah ha értenél, de - balga képzetek -
Inkább meg ne érts, mert hogy megérts s szeress,
Kell, hogy általéld mind, amit szenvedek.

Én is voltam, mint te, egykor oly hivő,
Lelkem költőhévvel ideált ölelt,
Összeforrtam véle, és mint szenvedő,
Felrettent szívem, hogy csak salakra lelt.

Boldogabb testvér te, el ne lökj tehát!
Oly régen vagyok már síró árva én.
Aki részvétet nyujt, az erőt is ád,
S jobbá lesz a szív is a jónak szívén.

Ne tagadd tehát meg egy kérésemet,
Adj egyetlen csókot homlokomra, nő,
Írt találand benne az emlékezet
És pajzs lesz jövőmben, vélem hogyha jő.

Látom, nő, mint reszketsz, mint félsz engemet.
Hadd írják síromra: egy csókot nyere,
Mely nem Júdás-csók volt. Óh, ez egy kegyet
Tán meg nem sokallja sorsom istene.