Madách Imre

Önvád

Én voltam a hibás magam, leány!
Téged ne nyomjon semmi szemrehányás!
Könnyelműen csupán én téptem el
Az édes rózsaláncot köztünk, nem más.

Magam szenvedjek érte büntetést!
És szenvedek, kebeledtől eltépve,
Mert a mennyből, mely ellen vétkezém,
Önakarat önkénytesen száműze.

Óh drága hölgy! álbüszkeségből mért
Nem hallgattam keblemnek jobb szavára,
Bizalmasan és megbocsátva hűn
Tőled kérvén írt szívemnek bajára?

Mért hallgatám meg suttogásukat
A közbenjárók vészes seregének
Kik két szív közt akként tolonganak,
Mint nap s föld közt gyászfellegi az éjnek,

S táplálják a vak szörnyet gondosan,
Mely önkeblén pusztít, a félreértést,
Míg egy bizalmas szó, egy pillantás
Elvégzett volna köztünk minden kérdést.

Nem ferdült volna tiszta érzetünk
Hideg számítás ronda alkujává;
Nem volnék mint száműzött Ádám most,
Kinek az Édent önkeze bezárá.

Mit adhatsz még, mit adhatsz most nekem?
Nem hozhatsz vissza egy sugárt a multból.
Adj hát egy könnyet útitársamul,
Hogy álmodjam rólad s elmult napokról.