Madách Imre

Ősszel

(Veres Gyula komámhoz)

Tán már elázik a világ,
Úgy pocskol kint az őszi esső.
Az ég mint szürke remete,
Egykor örömnek embere,
Mostan bűnbánatos kesergő.

A fákon sárga lombcsomók
Víztelve már alig fityegnek,
Csak úgy hajol, görbűl az ág
Alattuk, míg mint cimborák,
Végkép elázva földre esnek.

Abroszba burkolt némberek
Szaladnak végig a híg sáron.
Jól el van dugva a fejek,
De lábikrájuk bánja meg,
A pap nekik már megbocsásson.

Egész udvar konyhába gyűl,
Pipára gyujt ez, az melegszik,
A tűz vigan libeg-lobog,
A lány kacsint, a vén morog,
S a munkás gondot mind felejtik.

Loncsos kuvasz rázkodik a
Pitvarban és ásit bujában,
Én is szintúgy megkívánom,
Oly átkozott az únalom
Az embernek így egymagában.

Száz mértföld most szomszéd, barát,
Nem is tudom van-é még ember,
De íme ostorpattogás -
Utána lassu caplatás -,
Kapumba, lám-e, kocsi hajt fel.

Gőzölgve áll meg a fogat,
Míg a kocsis nagy néha mordúl,
Kibontakozni alig bír
Bundájából, s ez szinte sír -
Kedves komám a tőszomszédbúl.

Hová lett most a rút idő?
Nem gondol arra senki többet,
Minden sürög, tetszélkedik,
Vajjon kedve miben telik,
Nyaggatja, kémli a vendéget.

A kandallóban tűz lobog,
A pipa vár s mit a ház adhat,
Mindennek a legis java,
S mi a kevés borsa-sava,
A jó sziv, illeti komámat.

Besompolyog a vizsla is
Gazdájáért fontos személy ma,
Tudtával van, hogy ünnep ez,
Vadászó bajtársat keres,
S jő ismerős barátkozásra.

Majd megered kérdés, beszéd,
Komoly s vidám tárgy tarka-barkán,
Míg lesz kedélyes hallgatás,
Csak néha perceg a parázs
És a tücsök ciripel halkan.

Úgy látszik, hogy zeng éneke
A tűzhely játszi tündérének,
Száz ábrándkép körüllebeg,
A pipafüsttel, s édesek
Az eszmék, melyek ekkor jőnek.

S bár senkisem szól, mindenik
Oly jól mulat mégis magában,
A gondolat is jobban foly,
Ha tudjuk, hogy velünk gondol
Rokon lélek - meleg szobában.