Madách Imre

Őszi érzés

Házam ajtajában
Ülök őszi estve,
Fecskék gyülekeznek, útra készülőben,
A kis házfedelre.

Puszta a völgy, észak
Zord követje jár itt,
S elvivé magával a ,mosolygó nyárnak
Eltévedt virágit.

Látta szeretőjük
A dalos madárka,
Kebleikre vágyott s elnémúlva bútól
Készűl messze útra.

Könnyü néki válni
A fagyos mezőtől,
Hol csak pusztulás szól s gyászos síri hangok
A vesztett örömről.

Könnyü elröpülni
Sejtéstől vezetve:
Hogy mély tengeren túl megleli virágit,
Még szebben fölélve.

Ah, de mély a tenger,
Szárnya bírja-e majd?
Messze kéklik a part, s part-e vagy ködoszlop,
Mit találni óhajt?

Kis dalos madárka,
Társ tevéled lelkem:
Zengtem mint te, én is szép dalt a tavasznak,
Mit szivemben leltem.

S jött a fagylaló szél,
A világnak lelke.
Hervadtak virágim, s a tapasztalásnak
Zúza jött helyette.

És én éltem, amíg
Halni megtanultam.
Vesztve vesztettem, míg puszta életemtől
Megválok nyugodtan.

Mert valódi áldás
Sorsunk és nem átok,
Hogy minden napunk egy örömöt tesz sirba,
Míg vágyunk utánok.

Most úgy függök én is
Már csak a világon,
Mint a száradó lomb, s messze, szebb hazába
Engem is sejtés von.

Óh, de mély a sír is,
S ami int, ha part-e
A vesztett virággal? S a sejtés, ki tudja,
Honnan - merre - merre.