Madách Imre

Rege az ibolyáról

Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,

Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.
S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak:
Akként halványulnak el egyéb leányok -
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell!"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond: "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, "
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz?
Tartsd meg ékességit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet"
S eltünt, míg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányja a gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba!...
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hirére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.