Madách Imre

Róma

Elrejtve áll a sír, körötte csend
Csend, s pusztaság a néma láthatár,
Porokba hullva zúg csak olykoron
A sas tanyázta puszta ősi vár.

Körűl a rom vitézi fekszenek,
Nincs vért, se kopja sírjok ormain,
S villámlatok cikázva lengenek
Behorpadott lakok határain.

Nincs vért, se kopja sírjaik felett
S a hon nemtője: sírva térdepel,
Míg szellemek hont lelve égbe szól
Egyszerre szent honokkal esve el.

S a korcs fiú borús völgyekbe kél,
Remegve szirtje vad viharjait,
S borzadva nézve meg csak olykoron
Vitéz apái csonka tornyait.

Nem értve, hogy honának átka az,
Mely nyögve zúg a romba még felé,
Nem értve: szent a hon, melyért egész
Egy hős előkor vérét szentelé.

Vérét pazarlva gyermeki miatt,
S most pártütő e magzat ellene
Jégérzetével, míg körűlüvölt
A vérező had síri ezrede.

S im énekelve jár a földmüves
Müvelve vértakarta földeket,
Más nyelvű szó, más keblű nemzedék
Uralja hon! mi árva kebledet.

Kövek gyanánt suhintja messze el
A szent emlékű hősi csontokat,
Míg századoknak síri éjjele
Födi, Philippi, szent halottidat.

Szánt, s nem gyanítja mily dicső e hely,
Hol szent jogért elvérezett a nő!
Míg érze fönlobogva akkoron,
A hölgy; s honának áldza a dicső.

Mig keble egy hazát viselni bírt,
S keblében annyi szép reménye élt,
Elkorcsosúlt, s átkában: a haza
Legrémítőebb síri átka kélt,

Lukrécia, óh hagyd e sírt el, óh,
Lengd édesen körűl utódidat,
Tanítsd a hölgyet érzni oly dicsőn,
Ébreszd elszunnyadott leányidat.

És fölvirúland általad hazád,
Mert érzni fog tanúlni a fiu
A hős anyába - míg örökre vész
A sírlehelte átkozott ború.

Nem lesz sirod sötét magányban itt,
De fölkeres, s díszedre vágy a kar,
A honni címer áll fejed felett;
S a szent tavasz virága eltakar.

Hazád is újra fény hazája lesz,
Magasra nyílnak büszke bércei,
S a honni-vér takarta gyász mezőn
Virítnak egy világ reményei.

Mosolyogva kél a véres ősi had
Ha nagy apákra jő nagyobb fiú,
Ha egyet esd mindenki érzete,
És nem leend érdekletük hiú.