Madách Imre

Síri dal

Dalt, síri dalt akarnék zengeni,
Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet,
De bút végetlent, szív, minőt nem érzett
S nem sírtak még el ember könyei.

Nem kiégett szívért zeng e húr,
A szív önkínját önmaga viselje,
E dal hazám, egy sashon rekviemje,
S az énekes nem Cherub, de Hadúr.

Ki nemzetéhez menydörögve szólt,
Ki néki messze fényt sugárzó karddal
Szerzett hazát, nem hagyja, hogy könyárral
Mosódjék most is a vért szokta holt.

Nem tűri ő, hogy lant epedjen ott,
Hol ő beszél, ott bércek csapnak össze,
Hol ő ítél, ott a vér a sors betűje
És egy egész nagy nemzet a halott.

Ily dalt, ily dalt akarnék zengeni,
Nem lágy panaszt feletted hősi nemzet,
Nagy volt halálod, szent végső küzdelmed.
Irigyelhetnek a föld népei.

Rohant a zsarnokság mint tengerár,
Te voltál a szabadság végbástyája,
Kezedben volt a népjogok zászlója,
Melytől egész föld retteg avagy vár.

Híven betöltötted napszámodat,
Szíved szent vére folyt a küzdelemben,
Karod lankadt, néztél kétségbesetten,
Hol lelsz frigyest, hol lelsz bajtársakat.

Ők szégyeneljék, kik nem jöttenek,
Elhagytak önzőn, gyáva felfogással.
Te elbukál, de együtt szent zászlóddal,
S az önző népek ők rettegjenek.

A zsarnokság rohan mint tengerár,
A végső gát lehullt vitéz népemmel,
És látván mily hálátlan volt az ember,
Új Leonidást a föld nem talál.

Vad harci mén tiporja majd le szét
A művelődés szent kelyhű virágát,
Csak népem nem őrzendi vad csapásit,
Ő nem lesz rab, mert meghalni nem félt.

Ő zászlójával nyugszik sírban lent,
S míg a világon egy-egy jobb kebel lesz,
Szent áhítattal lép sírja széléhez,
S vezércsillagja hős neve leend.

S ha még itt-ott magyart szül bús anya,
Nem lesz hon, mely fiát lebilincselje,
Melyért hevüljön, s folyjon szíve vére,
S lesz a világszabadság harcosa.