Madách Imre
Télen
Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem,
Szép fehér világ a távol vándorától
Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját
Isten írja, menten emberek mocskától.
Elveszett a mesgye, melyet kapzsiság vont,
Mit kicsinyes tervvel emberkéz irányza;
Hol az Isten ír a télben és halálban,
Ott beáll a végzet szent egyformasága.
Csak az alkonyat von még bibor palástot
Nyom nélkül sikamló szánomnak körébe,
Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és
Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.
Szól a csengetyűcske félbe nem szakasztva
Vidám dalt tanuló visszhangok szavától,
Sir árván magában, mint halál harangja,
Mely szegények sírján búcsuzó gyanánt szól.
És előttem a nap vérszinű golyója
Oly borongó arccal ég, mint síri lámpa,
Azt hinné az ember halvány fátyolában,
Hogy tán elfogyott már minden hő sugára.
S íme a végső jel is le is tűne lassan,
Mely a föld és ég közt állott még határúl,
És egész világ egy órjás jég-golyó lett,
Mely tán egy Titánnak épült sirlakáúl.
Árván elhagyottnak, idegennek érzi
Itt magát a szikra embernek szivében,
Mint egyetlen gyöngye éltető melegnek
A sötét enyészet jegült tengerében.
Sűrűn kezd havazni, elborít mint hogyha
Jőne a halál, hogy végkép eltemessen -
Barna varju károg még csak a ködárban
És követ - talán hogy a sirhoz kisérjen.
S mintha a sírlakra hantokat hánynának,
Mind sötétebbé lesz a télnek határa:
Az utat csak olykor egy bokrocska jegyzi,
Szép fehér ruhában, mellékében állva.
S míg mellette a szán gyorsan elsikamlik,
Súgár ágakat nyujt a bokor feléje;
Gyönge fagyvirágot hullat arcaimra,
Mintha hogy maradjak, esdekelve kérne.
S messze elszalad bár szánom a bokortól,
A bokor még mindég integet utána,
Mintha fájna néki, hogy magára hagytam
S mintha mégis boldog utazást kivánna.
Most fenyőerdőbe visz magányos útam,
Zölden állnak a fák, bár hó űl felettek,
Mint mosolygó arcú ifju vándorok, kik
A fagyos haláltól útközt meglepettek.
Itt-ott félig égett, barna törzsök állnak,
Mint órjási rémek elnyujtott karokkal,
Beljebb mind sötétebb - s a sűrű homályát
Lelkem népesíti szörnyű alakokkal.
A fenyőágak közt búsan jajgat a szél,
És a vad macskának átható sirása.
Hah, de hát e fénypont, mely szemembe ötlött,
Mit jelent? Azt hinném nyáron, fénybogárka.
S a kicsinyke szikra mindinkább kiválik
A sötétből, mintha szinte nőve nőne,
S íme a vadonban egy egész világot
Látok, hogy melegszik és virul körötte.
Ebnek ugatása jő előmbe onnan,
Mint honosb világból jól ismert, üdvözlet,
Majd fehér füstoszlop a magas kéményből
Int, hogy arra tartsak s a vándor pihenhet.
A kisded vadászlak ajtajában állok,
Bent a kandallónál a család melegszik,
Rég történtekről szól a jó házi gazda,
Térdein figyelve kis fiúcska fekszik.
Fonva ülnek a nők, míg nagyobb fiúcskák
A tüzet élesztik fürgén sürgölődve,
Most pillantják csak meg a bejött vendéget,
S üdvözölve jőnek nyájasan elébe.
A tűznél a legjobb helyre kényszerítik
És kérdésre kérdést tesznek a világról,
Melynek vad beszéde nem hat el idáig
Melynek bus visszhangja lelkeikben nem szól.
Óh, csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem,
A serdülő lányka hátra áll szerényen,
Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem ,dobogna,
S élet nem beszélne lángoló szemében.
A kandalló végre lassanként kialszik,
S a kiváncsiságnak kérdése kifárad,
Elmenének tőlem mindnyájan nyugodni,
Csak lelkem nyugalmat még itt sem találhat.
Ott ülök magamban, ablakomra a szél
Jő kocogni, mintha irígyelne engem,
S mondaná, hogy holnap újra a vadonba
Űz a sors, hogy itt csak vendégként melegszem.
S én a hajadonra gondolok s utamra,
Melynek pusztaságán e csendes lak vára;
S gondolok éltemre, melynek pusztaságán
Érek-e még ilyen csendes jó tanyára?
S íme ujra szürkül már a téli hajnal,
Én nehéz kebellel végbucsúkat intek;
Mint rég ismerősök a faház lakói
Jó szivű áldással szánomig kísérnek.
S amidőn lovamnak kisded csengetyűje,
Mint halál harangja, úgy konog előttem:
Visszanézve látom a leánynak arcát
Állni ablakánál égve, elmerülten. -
Óh leányka, látom-e még egyszer arcod? -
Éltem vad út, mely ritkán visz virághoz.
Hej, de a virágnak megmaradt emléke
Éltem vadonára még soká varázst hoz.
