Madách Imre

Üstökös és csillag

Két hatalmas ország áll a túlvilágon,
S bár határt közöttük egyetlen folyó von,
Úgy különbözik e két ország egymástól,
Mint nyár a téltől, mint az éj a naptól.

Egyik a tündérek édeni világa,
Hervadhatlan ott az ifjuság virága,
Örökös tavasz van, hogy hozzája képest
Legbájosabb tavaszunk őszi borongó est.

A madárdal néhány hangját, mit kilesnek,
Zengik el költőink a bámúló földnek.
Ami édes üdvként száll le olykor hozzánk
Kétes árnya annak, ami ott valóság.

S míg itt minden élv csak unalmat s undort szül,
Új gyönyör merűl fel ott minden gyönyörbűl.
Hej de mind e bűbáj elsápad szerényen,
Mint csillag, ha a nap tűnik fel az égen,

Ha arany hajával megjelenik Zolna,
A tündérországnak legszebbik leánya.
Mért hát mégis oly bús, környezve gyönyörrel?
Fájó lelke abban örömet mért nem lel?

Ott szeret csak járni a folyónak partján,
Mely a két országnak zúg közös határán,
Átnéz, át, epedve a kékellő partra,
Annak titkain függ lelke minden vágya,

S minden boldogságért szívesen cserélne
Egy pillantást annak hallgató ködébe.
De nem tágul a köd örökös homálya,
Mert a szomszéd ország rémeknek hazája.

Itt-ott tűnnek csak fel óriási képek,
S kétes alakukkal újolag eltűnnek,
Nincsen ott tavasz, nincs a napnak sugára
A tűznek melegje, a földnek virága,

Nincsen árny, nincs visszhang, s hogyha volna is tán,
Nincs aki felköltse a megdermedt pusztán.
Hábor e vidéknek rettentő királya,
Vad, kietlen ő is, mint minő országa,

Tűzokádó hegynek ormán ha vihar van,
Tán ahhoz hasonlít leginkább alakban.
Most indult, hogy végig járja bé országát
Valamely vidéken nem talál-e csorbát;

S míg előtte bolygó tűz szalad inogva,
Mint gyászos palást úgy húzódik utána
Száz alakja régen elsüllyedt világnak,
Száz ábrándos képe a rémek honának.

S bár gyorsan nyargalnak, felhőként viharban
Léptöket nem hallod, léptök oly zajatlan.
Végre megnyugodnak a végső határon,
Zolna épen ott áll a tulsó vízparton.

Néznek elmerülve hosszúdan egymásra,
Egymás örömére, egymásnak kínjára
Vonja őket titkos érzemény egymáshoz,
Háborhoz erő és szende báj Zolnához.

Közelednek mindég öntudatlanúl bár,
Míg midőn eszmélnek, egymásnál vannak már
S ott lebegnek síma tűkörén a víznek,
Rózsás fellegén a forró szerelemnek.

Ép a két országnak ottan volt határa,
Addig szívárvány volt a folyónak árja,
Onnantól árnyékvíz habzott bús sötéten
Nedvesség nélkűl a végtelen mélységben.

"Zolna, Zolna édes! óh hajolj át hozzám!
Én nem törhetek bé édenek határán,
Adj egy csókot s tüstént nálam lesz az éden,
S nélküled hazád lesz a rémes sötétben."

"Hábor, Hábor édes! hogy hajoljak én át?
Nem fognám elbírni szellemed hatalmát,
Elbukom galambként, mely naphoz repül fel,
Elvesztesz mint lepkét a tűznek hevével.

Hah de mily erő vonz? óh megyek, megyek már!"
S áthajol Háborhoz csókkal égő ajkkal;
Csókja csak vihardús zúgó felhőt ére
S felsikojtva szédült a vész örvényébe. -

A tündérek fényes fejedelme látta
Mint járt országának legkedvesb lánya,
Megsajnálta bármi súlyos volt is bűne,
Felkölté és aztán számüzésbe küldte.

"Ott leszesz leányom, míg őt elfelejted,
Mond, s addig hatalmam őrként lesz feletted."
Zolna ment, sírt bűnén, tudta, hogy hibázott,
Hej, de hogy felejtsen, ahhoz még sem bízott.

E földön belőle rózsa lett a kertben,
Ámde hogy megtudta Hábor, egyszeriben
Elhagyá országát s lett belőle szellő,
A rózsának kelyhén titkosan enyelgő.

Hogy Hábor csókjától a leányt megmentse,
Tündérek királya Zolnát szirtté tette;
Ámde a szellő is változott viharrá
És vad öleléssel a szirtet megrázá.

Zolna mostan röpke, megfoghatlan hang lett,
S Hábor visszhanggá vált, így is bírva őtet,
Majd ismét Zolnából lőn holdnak sugára
S Hábor újra ott volt mint az éjnek árnya.

A tündérkirály ezt nem türhette többet
És a szép Zolnából ragyogó csillag lett,
Hábor üstökössé vált az égi bolton,
Ott barangol végig végtelen határon.

Ég arcán harag, mert hasztalan küzdelme
Zolnának jöhetni kedves közelébe.
S hogyha már elfárad, messze bujdokol el,
Hol maga marad csak kínos szerelmével.

Hol már elfogyának Istennek világi,
Hol éltet, hol súgárt többé nem találni;
S századok múltával hogyha eljön újra
Nézni ott van-é még egyetlen Zolnája,

Reszket minden csillag kínos félelmében
A haragtól, mely ég Hábornak szemében,
Reszket Zolna is, de nem féltében reszket,
Csak mert tudja, bűnös, és mégsem felejthet.