Madách Imre

Viharkirály

Ott hol a féléves éjnek sivatagját
Mint órjás lángkéve éjszakfény virrasztja,
S fényében csillámló jéghegyek tövénél
A tengerek szörnye tagjait nyugasztja;

Ott hol küzdeni már az ember is kifárad,
S a szűktápú Jávor szarvas már nem él meg,
Hol földet lakó hófelhőkön nem látott
Tárgyak ábrándos bús árnyakat tükröznek:

Ottan állott trónja a viharkirálynak.
Nagy volt birodalma, nagy volt a hatalma,
Hej, de e nagyság mind, mind nem mérte még fel
Azt a sorsvégzést, mely árva lelkét nyomta.

Nem szerette semmi, kerülte, futotta,
Minden ami érzett, ami élt és lehelt,
Holtan roskadt össze vágyódó csókjától,
Amit meglepett és erővel megölelt.

S a viharkirály, hogy boldogsága nem volt,
Nagyravágynak adta a szívét egészen,
Bé nem érte többé földi országával,
Úrrá kivánt lenni, ott fenn is az égen.

S jéghegyet halmoz fel annak türelmével,
Akinek előtte egy örök élet van,
Századok gördülnek, míg hágcsója készül
Egy lépés még s ott áll Isten országában.

Látja ezt Jehova, s a harcot kerülve
Igy szól a királyhoz: "Mit bolygatják egymást,
Akik oly sokáig éltünk békességben,
Kössünk frigyet, kárát nem vallod majd meglásd.

Több ország kell? vedd el a földet egészen!"
"Nem, nem alkuszom, hadd bukjék egyikünk meg."
"Kell dicsőség? válassz miljó csillagimból!"
"Nem, nem alkuszom, harc kell szomjú lelkemnek."

"Nézz hát, nézz keletre, legkedvesb leányom,
Szép Virár, mosolygó tündére a tájnak,
Őt adom mátkádúl, béke zálogképen,
Véle a megnyugvás élvezési járnak."

A viharkirály lenéz a hegytetőről,
Szép Virár enyelgve lent áll lába mellett,
Felmosolyg kacéran a viharkirályra,
Ajka kéjt sugároz és szeme szerelmet.

Láttán elfelejti minden nagyravágyát
A király, csókjáért megy, rohan a lánynak,
Még csak recsegést sem hall, amint nyomában
Százados művei szerte szétomolnak.

Megy, rohan s amint már ajakán ég a csók,
S szétterjeszti karját mátkaölelésre,
Szép Virár elsurran tünde álomképen
S ott mosolyg kacéran ismét messze tőle.

Mostan jő eszébe a viharkirálynak
Az a sorsvégzés mely árva lelkét nyomja.
,,Mindegy - mond - kivivom őt vagy elenyészek
Örök életemnek és sorsnak dacára."

Felkészül hát újra, és szilaj szárnyakkal
Zúgva megy nyomában a bájos Virárnak.
Mosolygva leng ez mindenütt előtte,
Véle kis virágok, hímespillék szállnak.

S hogy végkép megtörje a királynak szívét,
Énekes madárkák lesznek udvarlói,
S míg a bérc visszhangja válaszol dalukra,
A sík délibábja kéjöket lefesti.

Rettentő harag gyúl a király szívében
Forró érzetének e szilaj gúnyára,
Megfeszíti minden erejét, előre
Nyargal. "Most megvagy hát!" mond, de mind hiába.

A madár és pille elreppent előtte,
Földbe rejtezének a félénk virágok,
A tündér távolról mosolyog rá ismét,
Hull, hull a falomb is és szalad utánok.

A visszhang marad csak helyt a délibábbal,
Ámde az zokog, sír, hogy saját bújára
Ismer a király s mond: "Téged nem bántlak, bár
Véle vígadtál, mert vélem sírsz utána."

Ez meg ködfátyollá lőn a tar mezőkön,
S mint halvány kísértet a légben tévedez.
Nem bánthatja azt sem, szomorú ködfátyol
Oly jól áll kesergő, szerető szivéhez.

Hol leljen hát tárgyat, min dühét könnyítse
Mély gyásszal csordultig megtelett szivének?
Itt egy fiatal fát, szárnyszegett madárkát,
Ott meg egy elkésett kis virágot öl meg.

De amint örülne lelke a rontásnak,
Messze, messze földről tompa zokogást hall,
Társai siratják a madárt, virágot,
És a fiatal fát részvét harmatával.

"Hát mindent szeretnek, hát mindent siratnak,
S általam mindennek meg kell mégis halni?
Nékem kell csak élni végtelen örökké.
Hej pedig utánam nem könnyezne senki.

Óh Virár! lemondtam érted a mennyekről,
Örökös dicsőség volt szerelmed bére
Állj meg, állj egy percre, adj egyetlen csókot!"
A tündér pajzánan válaszol: "Jöjj érte."

"Jó van jó, gúnyolj csak, bájos röpke tündér,
A sorsnak végzését mégis én győzöm meg,
Életem már csak bú, hogyha azt kisírom,
Úgy végét szakítom örök életemnek."

Mond viharkirály és sír, sír míg keserve
S a keservvel élte fellegként oszol szét,
Haldokolva tér meg ősi országába
Hegyein végzendő örökös életét.

Ah, de sorsvégzéssel Isten, ember nem bír,
Örök éltét ő se bírja hát legyőzni,
Amint honja földét éri, életét és
Ezzel szenvedélyét érzi visszatérni. -

Hogy megint induljon, küzdjön szép Virárért,
Tűrjön mély keservet, szenvedjen hiába,
S örök életének e tündér szerelem
Legyen boldogsága, legyen örök átka.