Madách Imre

Visszapillantás

Hogyha képzeletnek szárnyain
Visszaszállok gyermek éveimbe,
Úgy hiszem, hogy más, hogy jobb világ
S fényesebb a nap, mely ég felette,

Ottan látom cimboráimat,
Lelkök mind megannyi tiszta forrás;
Égnek tükre most, de egykoron
Látom mindenik mi szép medert ás.

És tekintek újolag körűl,
Hol lelek meg egy-egy régi képet,
Merre folyt a jól ismert patak,
Ért-e szirtet, ért-e dús mezőket.

Megtalálom egyikét megint
Szűk mederbe zárva hajtni malmot,
Míg a másik poshad, mert belé
A pajzán sors köveket hajított.

Ott a veszteg tó lett sírja egy
Szép folyásra indult kis pataknak,
Mint erőnknek a köznapiság,
S most vizéből marhanyájt itatnak.

Rég kiszáradt medret látok ott,
Míg amaz tisztítva a csatornát
Föld alatt foly. - S társa ékesen
Mint szökő kút járja a bolondját.

A hatalmasok játékaúl
Egykor oly rokon volt e kebellel,
Most ha hallja gáttörő szavam,
Még köszönni is alig merészel.

Rútúl bánik az élet velünk,
Porba dönti ami felmagaslik
Színén. - Ah, de vigaszúl [Olvashatatlan szó]
Mégis amint egy arcban sugárzik.

Üdvöz légy, hölgy, gyermekévi társ!
Lelked ép forrás volt még csak akkor;
Áldást termő friss patakcsa most,
Melynek árja dús virágmezőn foly.

Óh, a nő jobb, mint mi férfiak!
Kis világa a szív birodalma,
Melynek mint istenség édenét
S kárhozatját is csak ő alkotja.

Messze zajlik tőle a világ,
Melyben vérzik s küzd a férfi keble,
Uralomvágy, hírszomj és erő
Ismeretlen zúgván el felette. -