Petőfi Sándor

A HONDERÜHÖZ

Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
Te csak nevednek két bötüje vagy,
Nevednek vagy csak két végső bötűje...
Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.
E két bötű elől, hátúl olvasva
Egyformán mondja meg mi-létedet.
De én becsüllek! mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
Mint Kecskemétnek piacán a légy;
Egyébiránt alávalóbb a légynél:
Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.
De minden ember nem néz láb alá, majd
Elgázolnak... vigyázz, mondom neked!
Javad kivánom! mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
E sok jeles tulajdonságidért?
Hiába, olyan a világ, mint régen:
Az érdem becsüléséhez nem ért.
Lám annyi útál tégedet, ki a hont
Ha nem deríted is, de dőrited.
Szegény! Sajnállak... mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.

De, Honderü, te vélem összetűztél,
Te általad váltig karmoltatom...
Mióta van, hogy meri ingerelni
A hős oroszlánt a hitvány majom?...
... De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
Oly irgalmatlanúl becsméreled;
Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
Most is (ha adnám) költeményimet.

Pest, 1845. augusztus elején