Petőfi Sándor

AZ ÉJ

Feküdjetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha jártok,
Halkan
Lépjetek.

Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt ne
Üssön
Ajkatok.

Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az szent...
Éj, a gyászos
Ifjú,
Megjelent.

Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért gyászol,
Szegény
Éjszaka.

Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a fűre
Könnye
Szomorún.

Most egyszerre
-Vajjon
Mi dolog? -
Búsan bár, de
Mégis
Mosolyog.

Im, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt kedvese
Halvány
Szelleme.

Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.

És beszélnek...
De ki
Tudja, mit?
Amit senki
Nem sejt,
Nem gyanit.

Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e beszéd
Örök
Nagy titok.

Csak az őrült
Hallja,
Amidőn
Rá a lázas
Rémes
Óra jön;

S a haldokló,
Ha már
Csak egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;

Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő, ha
Ébren
Álmodik,

A merengő
Költő
Érti még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét,

De nem szólhat
Róla,
Ne kérdezd...
Elfelejti,
Mire
Fölébred.

Pest, 1847. december