Petőfi Sándor

HONVÁGY

Borúnak éjjelén, derűnek hajnalán
     Feléd siet remegve bús
Pillantatom, mindig feléd, arany kalász
     Hazája, boldog róna, hol
Csókolva ölelkeznek Csepe mezőivel
     Dunánk ezüst hullámai.
Áldás malasztja rám felőled nem lebeg,
     Csak egy kemény atya átkait
Zúgják fülembe a nyargaló fuvalmak, oh
     Ezer tövissel hinteni
A bujdosónak útait! Mégis te vagy
     Örök betűkkel írva fel
E szív emlékkönyvében. A napok sorát,
     Melyet lefutnom rendele
Az ég, ohajtom én kunyhód homályiban
     Élhetni, s a szelíd halál,
A szenvedések altatója hogyha jő
     S átszenderíti lelkemet
Egy boldogabb világba: harsogó Duna!
     Kiszenvedett porom fölött
Te mosd a zöldelő hant bársony pázsitát,
     S a mormogó habzaj között
Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd,
     S a jégszív is talán, kinek
Átkai nyomák a kínos életet, ledől
     Békülten a halom fölé,
S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg
     Panaszt: szegény, szegény fiam!

?, 1840.