Petőfi Sándor
IDEÁL
Küzdő gerjedelmek... fény,... homály,... csapongó
Vágyak és remények tarka serege!
Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
Ah! ki festi le?
Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
Honnan e feszítő érzet keblemen?
S szomjazó hevökben e zajongó vágyak
Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
Merre szűntelen?
Mely varázserőnek bűvös ihletése,
Ah, mi készti zengő dalra
lantomat?
És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit?
Mert a húr beszélni szívem érzeményit
Nem lel hangokat.
Messze, messze szállnak érzeményim innen,
Ó a puszta föld ez nem az én
hazám;
Itt a bús valónak hervatag körében
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
Mi mosolygna rám?
Fent, elérhetetlen égmagas tetőkön
Istenszép alakkal rózsafényben
áll,
Mely után epedve küzd a hév indúlat,
Mely után e szívnek dobbanása gyúlad,
Ott az ideál!
Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban
A hajnal biborszín leplén, szép
alak!
Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
S szende fényhomályán a merengő éjfél
Holdsugárinak.
És ha zúg a szélvész tomboló csatája,
És ha nyögve sír a berki
csalogány;
És te lengsz előmbe, hogyha sujta bánat,
S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
Kíncsaták után.
Lelkesűlt idegről száll feléd az ének,
Forró érzeményim szállanak
vele;
Óh ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
Halld meg a sovár szűt, égi ideálom
Tiszta kebele.
Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,
Jőj egy pillanatra, túlvilági
lény!
Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
Idvezűljek én.
Hervadok, teérted hullanak virágim,
Mint a gyenge rózsa nyári hév
alatt;
Légy keserveimnek édes, égi bére,
Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva tőled e világ határa,
Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad!
Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel,
Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével,
Nélküled haj éltem kín és
kárhozat!
Pápa, 1842. február-március