Petőfi Sándor

LEHEL

Mennydörg az óriás kürt
Lehelnek ajakán.
Örvendve nyúl ezer kar
Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben
Szikráznak a szemek,
Telt a kebel dicsétől
Harc nagy reményinek.

Jaj annak! aki ellen
E nép kardja száll.
Jaj annak! sorsa lészen
Gyalázat és halál.

Még egyszer zúg riadva
A szélvészhangú kürt
S az alemann seregre
A dúló szittya tört.

S vérnek patakja árad
Az eltiport mezőn,
Kietlen rém-halommá
A holtak teste lőn.

Még vínak oly erősen,
Oly fáradatlanúl!
A szittya kar csapásin
Sok alemann kimúl.

De nyugot népe nem fogy,
Elhullott száz helyett
Konrád hatalmas szóval
Idéz új ezeret.

És haj fordít a kockán
Az inda-végezet,
És haj a magyaroknak
Romlása érkezett.

Zajtalan áll a
Gyász-arcu csatahely,
Bátor leventék
Elhullott ezrivel.

Győzött a teutón.
A hosszu harc után
Rabság Lehelnek,
Megtörött had román.

"Rablók! hogy többé
Reánk ne törjetek:
Akasztófára
Egyig most veletek!"

Mond nagy kevélyen
A győző fejdelem,
És a bakóknak
Vad serege ott terem.

"Vezér, jer, illet
Elsőség tégedet,
Elő, hadd lássuk
Félt hősi képedet.

Olyan magasra,
Miként én, emelt-e
A magyaroknak
Hatalmas istene?"

'Fejdelm, oh látnom,
Határtalan kegyed,
Azért hadd kérjek
Tőled tehát egyet:

És teljesítsed,
Kivánatom csekély.'
Előre lépve
Ekkép Lehel beszél.

'Éltemnek a kürt
Olyan hű társa volt,
Mellette vívtam
Sok véres viadalt.

Halálom tőle
Örökre elszakaszt;
Engedd utószor
Megharsogtatnom azt!'

S megriad a kürt
Lehelnek ajakán,
Miként oroszlán
Erdői vad tanyán.

S hogy harsogtatta
Dörgőleg mindenszerte,
Konrádnak álla
És véle őt leverte.

'Te felmagasztalsz,
És én a porba váglak!'
S megy büszke-bátran
Elébe a halálnak.

Pápa, 1842. tavaszán