Petőfi Sándor

VÁNDORÉLET

Barabás rajzához

Szent Kleofás!
Milyen karaván...
Nem lehet más,
Mint oláhcigány;
Avvagy e szép útazási rend
S pőre purdék serge mit jelent?

Ott huzódik a diszes csapat
Hosszu sorban zöld erdő alatt;
A családfő vén, kehes lovon,
Kit kötőfékszárnál fogva von
Üggyel-bajjal egy izmos legény...
No hisz izzad még az is szegény!
Mert bizony már régen lehete,
Hogy gabancuk a csikófogat
Elhullatta... s most mi élete?
Koplalásban tölt gyásznapokat.
Ily esetben aztán ép erő
Nem tudom, hogy volna nyerhető.

S ami több, ki rája nehezűl,
Nemcsak a jó dáde egyedűl:
Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
S mindenikben rajkók láthatók;
Ki-kidugván borzas fejöket,
Pityeregnek szörnyü éneket,
Mert helyök nem legkényelmesebb;
A gyaloglás? még keservesebb!
Ugy sipognak, mint az orgona,
S tudja isten, meddig tartana?
De nagyapjok hátra-hátrarúg,
S meglapulnak szépen a fiúk.

Megy megettök férj, menyecske, lyány
Egymás mellett és egymás után.
Ki bagóz, ki füstöt ereget,
Képezőleg terhes felleget,
Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
Tán dohányuk paprikában főtt.

Leghátul kócmadzagon pedig
Egy lopott malac hetvenkedik.
Boldogúlni nem lehet vele!
Sejt tán, hogy napja alkonyúl,
Azért viseli magát roszúl.
De segít a meszelő nyele,
Mellyel a derék családanya
Nagy vitézül nekirohana.

Igy intéznek bátor lépteket
Faluvégtől falu végeig.
Ily hős népet mi sem rettegtet...
Csak a szél! ezt megsüvegelik.
S okosan! mert a kaján elem
Mértéken túl emberségtelen.
Néha rájok amidőn akad:
Súg fülökbe olyan dolgokat,
Hogy lábszárok is remeg bele,
Mintha volna nyárfa levele.

De ha szél úr könnyü szekeren
Gyors lovakkal más vidékre hajt:
Régi kedvök ismét ott terem,
S farba rúgnak minden földi bajt.

Pest, 1844. április