Pilinszky János
A szent vásár
(The Holy Fair)
Derűs vasárnap hajnalán,
de szép is volt az ég,
a zöld vetés, az enyhe táj,
a szellős frisseség:
tenger pacsirta énekelt,
cikáztak víg nyulak,
a galstoni mocsár felett
ragyogva kelt a nap,
a
nyári nap.
Merengtem épp a sok csodán,
a keskeny ösvenyen
hogy három furcsa grácia
lepett meg hirtelen;
az egyik gyászos fodrokat,
a másik szürke selymet,
a harmadik, soha olyat,
szeles szoknyát emelget,
a
csintalan.
Kettőjük arca, termete
ikernővérre vall,
lehullván lombja-levele,
ilyen a téli gally.
De csupa csíny, mosoly, amint
játszin elémbe szökken;
bókkal köszönt a harmadik,
fürge bari a zöldben,
a
harmadik.
Levett kalappal: "Kedvesem,
bár neved sem tudom,
ez arcot, - szóltam kedvesen, -
már láttam valahol."
S ő vígan nyujtva kis kezét:
"Ó hányszor megtagadtad
tilalmait a kedvemért,
a tízparancsolatnak;
hány
víg napon...
Örökös Jókedv vagyok én,
huncut kalandra kész,
ez meg a Babona, szegény,
s húga, a Színlelés.
A Szent Vásárra sietek,
jöjj el te is, ajánlom,
lehet mulatni eleget
e ráncos képű páron",
és
rámkacag.
Én meg: "Szaladok boldogan,
csak ünneplőt veszek;
találkozunk a búcsuban
az akácos felett."
Azzal hazáig loholok,
s hogy otthonról kilépek,
az utakon kocsin-gyalog
már gyűlnek is a népek,
a
búcsusok.
A módosabbja gőgösen
roppant lovakon baktat;
zajos legénycsapat szökell,
szalad az árokpartnak.
Színes leányhad kavarog
mezítláb, víg kacajjal,
foszlós kaláccsal megrakott
illatos kosarakkal
a
karjukon.
S hogy megérkezünk, Gyászkalap,
teli tányéra mellől,
a pennyt, addig pislogat,
míg kinézi zsebünkből;
zajong a népség odabenn,
ez székcsomót, az zsámolyt,
ki végtelen padot cipel,
csoportba gyűlnek mások
nagyhangosan.
Emitt hatalmas félszer áll,
az uraknak, ha esne;
három lotyó a kapunál,
meg Kósza Juli les be.
Kacér menyecskék ülnek ott
emelkedő kebellel;
takács legények, kis csoport,
ácsorog velük szemben,
e
víg napon.
Vétkük bogozzák egyesek,
más csak pompázni óhajt,
ez szitkozódik, az fecseg,
valaki mélyet sóhajt.
Itt egy maszatos, hosszú arc
a felhőket lesi;
amott néhány komisz suhanc
tülekszik, kémleli
a
lányokat.
Ó boldog ifjú, akihez
kedvese, szíve üdve,
oda lopózik, drága perc,
melléje települve.
Elébb a széktámlára száll
a legény keze; onnan
a lányka vállára talál,
majd kebelére surran,
s
ott megpihen.
Soká és messze gyűrüzik
a zaj, mig elcsitul,
a szószéken hogy feltünik
a tiszteletes ur;
csak lenne itt a nép között,
Moodienak puszta képe
kiüldözné az ördögöt,
hogy kotródna helyére
a
vén Patás!
Halljátok, miként magyaráz,
dobog, dübörög, érvel,
fenyeget, kér, pöröl, vitáz
lábával és kezével.
Magasztos képit fölveti,
orrát a légbe fúrja;
hány szív marad adós neki,
térül az igaz útra
egy
ily napon.
De csitt, hivatlan rémület
kavarja meg a rendet;
az istenesek széküket
eltolván kisietnek
A gúnyoros Smith szónokol
valami múlt morálról.
Jobban csuszik a sör, a bor
az íly szavaktól távol,
e
szent napon.
Mire való kimért szava,
érvei fénye, súlya?
Kimívelt angol stílusa
régen divatját múlta.
Mint hajdanában Szókratesz,
az erkölcsről papol,
miközben említést se tesz
a hit titkairól,
s
tán jól teszi...
De hála, itt van s szót emel
Peebles; az Ur igéit
rezegteti, s oly öblösen,
hogy egy szavát sem értik;
még jókoron hat jámbor és
szelíd ellenszere,
hogy megriad a Józan Ész,
s a Csorda-köz fele
fut-fut
szegény.
Majd a kis Miller széditi
a vénasszonyokat:
bizony, maga se hiszi el
a poros tanokat;
de oly rég fűti már a vágy
egy jó parókiára,
ennél mohóbban csak a láng,
a testiség parázsa
perzselgeti.
Közben a kocsmai szalon
szép lassan teli lett;
munkálkodik az alkohol:
süteményt, féllitert,
egy harmadik pincért kiált;
beharsogják a termet,
a logikára Bibliát
citálók ölre mennek
még
mai nap...
Italt minékünk! Többet ér
mint holmi egyetem,
a szellem lángra kap tüzén,
kigyúl az értelem:
kellő fogadtatást talál,
s való gyönyört szerez,
legyen az bor, sör vagy akár
valami füszeres
nehéz
ital.
Vidám leány-legénysereg
ömli körül az asztalt;
ez ám a földi élvezet:
tüzes puncsot kavarnak
Csepülve mások küllemét,
kötődve csipkelődnek;
sarokba bujva hőn remélt
találkozók szövődnek,
e
szép napon.
De ím, maga az Ur rivall,
hogy hegy-völgy felriad,
a komor Russel nem fukar,
ha egyszer hangot ad.
Csontig hatolnak szavai,
mint élesre fent kések;
magát a poklot hallani
mögötte íly igéknek,
átkot
s panaszt.
Föltárul a roppant Gödör,
kicsap kénköves lángja,
lehet bazalt, bármi tömör,
megolvasztja e láva.
A szunyókáló felijed,
megrémül íly morajra,
pedig csak szomszédja rekedt,
mély hortyogását hallja,
zord
fortyogást.
S így folytathatnám hosszasan
a történtek sorát,
miként tolongott szomjasan
sörért a társaság,
hogy gyöngyözött fel mindenütt
kancsók szinén a hab,
s a nők öléből mint került
édes karéjka sajt
meg
friss kenyér.
Kötődve, kedvesen kinál
a tűzhely mellől vigan
egy menyecske, nem így a lány,
az nem merné ily nyíltan.
Alkudoznak az öregek,
ki mondja fel az áldást,
majd egy közülük belekezd,
és nyújtja, mint a pányvát,
a
szent fohászt.
Csak szánni lehet a leányt,
ki társtalan, s hiába
rebeg az asztalnál imát,
s öltözött új ruhába.
Fontoljátok meg, asszonyok,
darabka sajtot nyújtva:
hány szép legényt kináltatok,
s kivántok ma is újra,
e
vig napon.
Megkondul lassan a harang,
s ürülni kezd az asztal,
ki búcsuzik, ki még marad
szemközt a poharakkal.
Az út előtt, mig leveti
lánykája a cipőjét,
vár a legény, lebegteti
kedvét a nyári hőség,
a
déli nap.
Zord kérgit hány szív veti le,
enyhül meg e napon,
hány bűnös, hány leány szive
dobog fel szabadon!
Kit földöntúli szerelem,
kit meg a szesz gyujt lángra,
s a huncutság is megterem
a mai pajkosságra
egy
szép napon.
